Egyéb kategória

„Néha úgy éreztem, tényleg nem akarok többé élni” – Őszintén a tinédzserkori depresszióról

„Átlagos, de jó gyerekkorom volt” – kezdi történetét Emese, aki a VOUS vendégszerzői felhívására küldte be írását arról, mesés gyerekkora hogyan torkollott depresszióba és magányba. A következő sorokban Birta Emese szívszorító és tanulságos történetét olvashatjátok.

vous - 2016.10.15.
„Néha úgy éreztem, tényleg nem akarok többé élni” – Őszintén a tinédzserkori depresszióról

Szerettek a szüleim, néha tejbegrízt kaptam vacsorára, és minden nyarat a nagymamámnál töltöttem vidéken. Éppen befejeztem az első osztályt, amikor a szüleim elváltak, de mivel apu addigra már régóta a kanapén aludt, és későn járt haza esténként, nem lepett meg a dolog. Folyt tovább az élet, onnantól egy kicsit rögösebb úton, mert anyukám depressziós lett, és nagyon egyedül maradt. Mivel én voltam az egyetlen ember a közvetlen közelében, évekig rajtam töltötte ki a szorongását – csak szóban, fizikailag sosem bántott –, de mióta ezt tudom, már megbocsátottam neki.

Apunak akkoriban kezdődött a mai napig tartó betegsége, egy még mindig ismeretlen, gyógyíthatatlan autoimmun kór. Tizenegy éves voltam, amikor fény derült súlyos alkoholproblémájára, és egy trombózis miatt kórházba került. Ezután leköltözött vidékre a nagymamámhoz, azóta is ott él, teljesen alkoholmentesen.

Ezeket mind azért meséltem el, hogy értsétek, miért kellett nekem nagyon korán felnőnöm, és vigyáznom mindkét szülőmre. Mindig is nagyon apás voltam, igazi, filmbe illő apa-lánya viszonyunk volt (és szerencsére van is a mai napig). Így látni, ahogy leépül, ahogy egy ismeretlen betegség legyengíti, nagyon megrendítő volt, ráadásul én voltam az egyetlen öröme, és ezt felelősségnek éreztem. Anya pedig, akire kisgyerekként a legnagyobb szükségem lett volna, nagyon távol került. Így telt el két-három év, lassan megszoktam, hogy ha apunál vagyok vidéken, az ágyban fekvős közös tévézés a program, anyával pedig küzdöttünk egymással.

Belátom, hogy neki volt nehezebb dolga a gyereknevelésben, hiszen: kamaszodtam, kizártam őt a mindennapjaimból, pont akkor, amikor ő kezdett jobban lenni, és javulhatott volna a kapcsolatunk.

Nem találtam a helyemet az iskolában. Ez tizennégy évesen kölcsönös kiközösítéssé fajult, én sem akartam igazán az osztályomhoz tartozni, ők pedig túl „elvontnak” tartottak engem. Voltak furcsa dolgaim, ez tény, és külön élveztem, amikor ferde szemmel néztek rám.

Jármi Éva

„Bárkiből lehet áldozat, ha másnak látják a többiek” – interjú Jármi Éva pszichológussal

Gonoszkodó pletykák, vécébe nyomott fejek, az internetre bosszúból feltett intim fotók – az általános és középiskolás diákok legalább tizede esik áldozatul valamilyen formában a kortársak bántalmazásának. A bullyingnak is nevezett jelenségről dr. Jármi Éva pszichológussal beszélgettünk. A cikk folytatását ide kattintva elolvashatjátok. 

Tizenöt évesen szerelmes lettem, életemben először, úgy igazán. Egy borzasztó önző fiú volt, az én szívem pedig összetört – és elkezdődött a zuhanás. Úgy éreztem, hogy itt a vége, én ezt nem tudom tovább csinálni. Akkor azt hittem, tényleg a fiú miatt van az egész, azóta persze tudom, hogy egyszerűen a miatta érzett fájdalmamban öltött testet életem összes addigi feldolgozatlan félelme. Néha úgy éreztem, tényleg nem akarok többé élni,

voltak tessék-lássék öngyilkossági kísérleteim is; némán kiabáltam a világnak, hogy figyeljetek már rám, vegyétek észre, hogy fáj! Szükségem lenne rátok!

De sosem szólaltam meg. Nem tudtam megbarátkozni önmagammal. Néha simogattam a látható és láthatatlan sebeimet, próbáltam megbocsátani magamnak, máskor könyveket téptem szét ordítva, hátha csökken a bennem tomboló feszültség. Ennek levezetésére valamivel el kellett volna foglalnom magam, de képtelen voltam huzamosabb ideig foglalkozni bármivel is.

Forrás:
iStock

Romlott a tanulmányi eredményem, az iskolába járás maga volt a kínszenvedés, még úgy is, hogy nem voltak bántalmazó osztálytársaim – egyszerűen ignorálták a jelenlétem. Nem tudtam összpontosítani, tanulás helyett folyamatosan csak írtam; ez volt az én menedékem. Néha a nyers valóságot vetettem papírra, néha csak számomra érthető metaforákban fogalmaztam meg azt, amit éreztem, és ez segített. Rengeteget sírtam, főleg éjjel. Akkoriban kezdtem el halkan szóló televízió mellett aludni, mert ha túl nagy volt a csönd, elkezdtek kiabálni a gondolataim, és képtelen voltam elnémítani őket.

Voltak napok, amikor elhalkult bennem a vihar, máskor tomboltam.

Végül barátokra leltem. Egy csoportterápiás foglalkozáson ismertem meg azt a fiút, aki miatt egy olyan közösségbe kerültem, ahol végre önmagam lehettem. Hozzám hasonló fiatalok voltak, akik máshol nem találták a helyüket, itt viszont mindenki önmaga lehetett, bárhonnan is jött, bármivel is küzdött. Lassan elkezdtem felállni, amikor ráébredtem, hogy mennyivel szerencsésebb vagyok sokuknál. Szerettem velük lenni, segíteni nekik, támogatni őket, és amikor ennek vége lett, más emberként távoztam onnan. Felnőttem, és megtanultam sarokba szorítani a démonaimat.

Mihaletzky Luca

Michaletzky Luca, a VOUS szakértője így látja Emese történetét:

„Egy gyermek életében nagyon nehéz, lelkileg megterhelő, ha neki kell átvennie a családban szülei szerepét. A pszichológia ezt parentifikációnak hívja: amikor a természetes felállás helyett, hogy a szülő áll szilárd bástyaként gyermeke mellett, megfordul a helyzet, és a gyermeknek kell támaszt nyújtania szüleinek. Mivel ez általában valamilyen traumatikus esemény, válás, betegség esetén fordul elő, dupla teherrel szembesül a gyermek. Később majdnem biztosan szakember segítségére lesz szüksége, hogy ezt feldolgozza, így csak Emese szavait tudom ismételni: merjetek segítséget kérni! Higgyétek el, hogy létezik számotokra is hely, hol közösséget találtok, barátokra leltek, és ahol pszichológus segítségével dolgozhatjátok fel a történteket, és élhettek újra teljes életet.”

Ekkor tizennyolc éves voltam, négy év telt el azóta. Örülök, hogy mindezen keresztülmentem, örülök, hogy az lettem, aki ma vagyok. Hálás vagyok a családomnak azért, amiért tudták, mikor engedjék el a kezemet, és tudták azt is, mikor öleljenek újra magukhoz.

Merjetek segítséget kérni! Merjetek a barátaitokhoz fordulni, nyugodtan keressétek fel az iskolapszichológust. Tapasztalatból mondom, hogy nehéz jó szakembert találni, de érdemes megkeresni azt, aki számotokra a legmegfelelőbb. Keressetek menedéket! Írjatok, fessetek, rajzoljatok, zenéljetek, sportoljatok, csináljatok bármit, amiben ki tudjátok fejezni magatokat.

Ne feledjétek: mindig van kiút! Akkor is, amikor ezt az éjszaka mélyén zokogva nem hinnétek el, akkor is, ha úgy érzitek, képtelenek vagytok folytatni. Én is jártam ott, én is éreztem így, és tudom, hogy vannak napok, amikor a másnap sem tűnik biztosnak.

Sose felejtsétek el, hogy a felhők fölött mindig kék az ég! Lehet, hogy a felhők sokan vannak, vastagon borítják az eget, de egyszer biztosan eloszlanak majd.

vendégszerző VOUS

Legyél te is a VOUS vendégszerzője!

Van jó témátok? LEGYETEK A VOUS VENDÉGSZERZŐI!

A VOUS-lányok olvasói cikkeket keresnek, segítsetek megtalálni a legjobbakat! 😉 Ha szívesen kipróbálnátok magatokat vendégszerzőként, van olyan történetetek, amit megosztanátok más nőkkel, akkor eljött a ti időtök!

A részletekről mindent megtudhattok ITT.

Ajánlott cikkek