Daubner Anna le sem tagadhatná, hogy mivel foglalkozik: a pöttöm lányról lerí, hogy a divat központi szerepet tölt be az életében. A városban, amit Budapest helyett a több ezer fekete télikabát városának is nevezhetnénk, üde színfolt a megjelenése. Ahogy az is látszik rajta, hogy megvan a maga elképzelése a dolgokról. Törékeny termete és fiatal kora ellenére is olyan erő árad belőle, amit a legtöbben megirigyelnének. Hazudnék, ha azt mondanám, ez meglepett: az a lány, aki már a húszas éveiben önálló márkát indít, és sikeresen menedzseli is azt, csakis céltudatos lehet…
Látszik rajtad, hogy nagyon karakán vagy. Mikor körvonalazódott benned, hogy divattervező akarsz lenni?
10 éves voltam, amikor kaptam egy füzetet, és elkezdtem ruhákat tervezni. Akkoriban nagyon tetszett az, amit a Spice Girls képviselt, így eleinte nekik kezdtem el fellépőruhákat rajzolgatni. Mivel az együttes minden tagja más-más karakter volt, élveztem, hogy eltérő stílusban alkothatok.
Sok szülő félti a gyerekét a kreatív szakmáktól, mivel az a közvélekedés, hogy ezek bizonytalanabb megélhetést jelentenek. A te szüleiddel mi volt a helyzet?
Rengeteg fiatalnál látom, hogy a szülei lebeszélik vagy eltántorítják az álmaitól. Arra is láttam példát, hogy valaki csak idősebb korában kezd el azzal foglalkozni, amivel szeretne, mert korábban a szülei nem engedték, hogy a saját feje után menjen.
Apukám közgazdász, anyukám gyógypedagógus – így a kreatívipar ismeretlen világ volt számukra, mégsem akartak eltántorítani a saját elképzelésemtől.
Szerencsés vagyok, mert a kezdetektől fogva támogattak, és egyetlen pillanatra sem volt kérdéses számomra, hogy azt csinálhatom-e majd, amit szeretnék. Sőt továbbmegyek: apukám már az elején megmondta, hogy nekem majd egy menedzserre lesz szükségem a sikeres munkához, mert a tervezéshez ugyan megvan az érzékem, de az ahhoz kapcsolódó többi feladatban segítségre lesz szükségem. Később beigazolódott, hogy igaza volt: a tervezés és a menedzsment két teljesen különálló szakma, de egy márka sikeres működéséhez mindkettőre szükség van.
Másodjára vettek fel a MOME textiltervező szakára. Az első felvételi próbálkozás sikertelensége hogy érintett?
Ma már örülök neki, hogy akkor elsőre nem vettek fel. Nem voltam elég jó, és nem vettem kellően komolyan az egészet. Nekem szükségem volt arra az egy évre ahhoz, hogy minden a helyére kerüljön bennem. Elmentem egy rajziskolába felvételi előkészítőre, fejlesztettem magam, céltudatosan azon dolgoztam, hogy minél jobb legyek. Nem hagytam, hogy elbizonytalanítson az az egy kihagyott év.
Mi változott ez alatt az idő alatt a személyiségedben? Mi az, aminek hatására később már komolyabban vetted a dolgot?
Az egyetemi éveim alatt egy tervezőnél voltam gyakorlaton, és ő akkor azt mondta rólam, hogy belőlem teljesen hiányzik a szakmai alázat. Akkor ezen fel voltam háborodva…
De ahogy teltek az évek, és egyre több tapasztalatot szereztem, rájöttem, hogy mennyire igaza volt velem kapcsolatban. Most már én is látom, hogy mennyire hiányzott belőlem az alázatosság, és talán ez volt az, ami a helyére került bennem.
Az alázat rettenetesen fontos – talán még a tehetségnél is fontosabb a sikerhez.
Az egyik legelső és a maga idejében legsikeresebb magyar divatblog, az Ourfashion alapítója és szerkesztője voltál harmadmagaddal. Volt olyan tapasztalat, amit a blogolás során szereztél, de a tervezésben is hasznosítod?
Ott, akkor a posztjainkra érkező kommentek révén hamar megtanultam, hogy nem lehet mindenkinek megfelelni. Olyat nem lehet csinálni, ami mindenkinek tetszik, ezért tudnod kell elfogadni, hogy ha csinálsz valamit, az egyszerűen nem arathat osztatlan sikert. Ezt a tervezés során is tudatosítom magamban.
Londonban is tanultál, de végül úgy döntöttél, visszaköltözöl Budapestre, és itt indítod el a saját márkádat. A ruháidról pont azt gondolnám, hogy a londoni vásárlók számára „fogyaszthatóbbak”… Nem volt benned félelem amiatt, hogy megtalálja-e majd itthon az általad vizualizált márka a vásárlóit?
Nagyon sokat gondolkoztam ezen akkor, mert ez nem volt egy egyszerű döntés. Aki külföldre megy, és látja, hogy ott hogy működnek a dolgok, annak nehéz választania, hogy hol is szeretne hosszú távon élni. Amikor úgy döntöttem, hogy Budapesten képzelem el a jövőmet, karrier szempontjából sokan visszalépésnek tartották a döntésemet. Külföldön nem tudtam volna elindítani egy márkát, mert annyi pénzre lett volna ehhez szükségem, amennyim nem volt… Magyarországon viszont igen.
Számomra a hazaköltözés nem visszalépés volt, hanem előrelépés.
Ráadásul kint sokkal-sokkal több fiatal tervező van, emiatt pedig a verseny is nagyobb.
Szerintem a magyar közönség egyre nyitottabb a különleges dolgokra – ezáltal pedig az én ruháim is egyre inkább megtalálják a leendő tulajdonosaikat. Most már a tervezői darabok ára körüli vita is kezd lecsendesedni, megjelent az a réteg, akinek van pénze a divatra, és szívesen költ is rá. Most pedig épp felnövőben van egy generáció, amit már nem feltétlenül csak a Zara, a H&M és a Bershka érdekel…
A Design Terminál mentorprogramjában is részt vettél. Milyen pluszt adott ez neked az egyetemen megszerzett tudásod mellé?
Az egyetemen a tervezés mellé szükséges marketingismereteket és üzleti gondolkodást sajnos nem tanítják meg, így ezen a két területen szükségem volt némi továbbképzésre. Ez a program nekem nagyon jókor jött: rögtön az első kollekcióm debütálása után. Amivel akkoriban nehézségeim voltak, azt a mentorprogram során helyretettük.
Tudatosították bennem, hogy muszáj határozott képnek élnie bennem arról a nőről, akinek a ruháimat tervezem. Az első kollekcióm és a legújabb között ezért ég és föld a különbség. Ha valaki ránéz a mostani darabjaimra, akkor nagyon határozottan körvonalazódik a szemei előtt, hogy milyen is az a nő, akinek az Annadaubner márka szól.
Milyen az a nő?
Az a nő nem egy szuperszexi démon, nem egy femme fatale.
Az én ideálom egy nagyon vidám, jókedvű, magabiztos nő, aki attól válik szexivé, hogy van humorérzéke, és fel mer venni olyan darabokat is, amiket az átlagember nem merne.
Te magad is viseled a ruháidat (Anna az interjú idején is egy saját tervezésű felsőt viselt – a szerk.). El tudsz vonatkoztatni a saját ízlésvilágodtól az eladhatóság érdekében?
Inkább azt mondanám, hogy volt olyan kollekcióm, amit utólag már másként csinálnék. Korábban előfordult, hogy olyan sziluetteket terveztem, amikre talán nem olyan vevő a közönség.
Minden kollekciómban van egy-egy olyan darab, ami nagyon én vagyok – de mondjuk nem a legpraktikusabb és a legjobban eladható modellje a kollekciónak. Például imádom a nagyon finom applikációkat, de ezeket általában kevesebben választják maguknak, mivel kicsit bonyolultabb tisztítani az így díszített darabokat. Szívesen viselem a saját ruháimat, de volt már olyan, hogy az utolsó darabokat is elkapkodták, így nekem már nem maradt a saját tervezésű darabjaimból semmi…
A 2016-os őszi–téli kollekcióról
„A legújabb kollekciómat Andersen meséje, a Jégkirálynő ihlette. Gyerekkoromban sokszor mesélte el nekem anyukám diavetítővel ezt a történetet. A tervezés során azt a hűvös, kicsit ijesztő világot idéztem fel magamban, ami megmaradt bennem. Így például a mesében szereplő törött tükör és a hideg színek központi szerepet kaptak a ruháimon.”
Anna teljes kollekcióját itt tekinthetitek meg.
