Tizenhat évesen elvittek egyszer Amerikában egy baseballmeccsre: egyáltalán nem láttam át a szabályokat, de élveztem azt a pozitív, lelkes, szeretetteljes összetartozást, amivel a szurkolók biztatták kedvenceiket. A lelátókon családok ültek, piknikeztek, énekeltek, az izgalom hamar engem is magával ragadott, és szurkoltam, akár a többiek. Persze baseballmeccseken is volt már botrány, de mégis: ez az a hangulat, ami hiányzik nekem a foci világából.
Ehelyett mi van? Méltatlan összecsapások Európa-szerte, amikor is a magukat ultráknak nevező futballhuligánok ocsmányságokat üvöltöznek a lelátón – legutóbb például honfitársaink az „izlandi cigányok” nemi életével kapcsolatban – összeverekednek a rivális bandákkal, náci karlendítéssel masíroznak, ordítanak és mindent szétvernek, amit érnek. Tudom, hogy ez egy szélsőség, és léteznek békés mérkőzések is, amelyek a sport szeretetéről és az egészséges versengésről szólnak, de épp ez a viselkedés az, ami miatt nem vidám, családi eseményként gondolunk arra, amikor két klub összeméri erejét, esetleg a nemzeti válogatott játszik valamelyik szomszédos ország – te jó ég, Románia! – fiaival, hanem… hanem előre rettegünk.
Legutóbb az 1-1-re végződő Magyarország–Izland összecsapás kapcsán lángoltak fel a kedélyek, amikor is a marseille-i Velodrome stadionban és környékén randalíroztak a magyar futballhuligánok. A feketébe öltözött fanatikusok náci karlendítéssel üdvözölték egymást, megpróbáltak átmászni az őket izlandi szurkolóktól elválasztó falon, többször is összetűzésbe keveredtek a biztonsági szolgálattal, majd a rendőrséggel, akik paprikaspray-vel és gumibottal igyekeztek rendet tenni. Vasárnap reggelre a világsajtó tele volt az őrült drukkerek rettegést keltő fotóival, ahogyan náci karlendítéssel masíroznak, kopaszon és feketében, eltorzult arccal. Voltak, akik itthon sem bírtak magukkal: a Szabadság téren is randalíroztak itthon maradt ultrák, akiktől a környéken lakók még hajnalban sem tudtak aludni.
Kukorelly Endre író beszélt egyszer arról egy interjúban, hogy a futball voltaképpen a háború, a harc, a hódítás leképzése a férfiak számára. Gyerekként ezen az analógián keresztül tanulják meg, hol a helyük mindebben, hogyan tudnak azonosulni ezekkel a szerepekkel.
Ez persze nem jelenti azt, hogy ténylegesen is harcolniuk kell: inkább arról van szó, hogy a zöld gyepen értik és élik meg, miről szól a védelem, a támadás, a taktika és a csapatjáték, és ezért már nincs szükségük arra, hogy cél nélkül, destruktív módon éljék ki a beléjük szorult agressziót.
Nos, sokszor nem ez történik, hanem a pályán folytatott nemes harc a lelátón, sőt, annál távolabb is folytatódik, méghozzá cseppet sem nemes formában: ezt a szélsőséges viselkedést nevezzük futballhuliganizmusnak.
De kik azok az ultrák pontosan?
Ultrák minden országban vannak, ők azok, akik a fanatizmus határáig szurkolnak kedvenc csapatuknak illetve a nemzeti válogatottnak, és közülük kerülnek ki javarészt a futballhuligánok is. Maga a labdarúgás egy brit tanulmány szerint már a 13. században sem volt mentes az erőszaktól: a történészek szerint a szomszédos települések közötti meccseket gyakran használták a helyiek arra, hogy személyes konfliktusok miatt álljanak bosszút: voltak már akkor is, akik gyújtogattak, verekedtek.
Később aztán a brit arisztokrácia is szemet vetett a „népi játékra”, így a meccsek rendezettebb és fegyelmezettebb légkörben zajlottak, a viktoriánus kori idealizmus áthatotta az 1900-as évek elejének meccseit. Alapvetően azonban csak két korszak volt viszonylag erőszakmentes: a háború alatti évek és a második világháborút követő évtized. Úgy látszik, ezekben az időkben a tesztoszterontúltengéses hímek a harcmezőn élték ki agressziójukat, és a labdarúgás a béke szigete volt inkább – legalábbis átmenetileg.
Maga a „futballhuliganizmus”, mint kifejezés, az 1960-as évek Angliájából származik, amikor a meccseket a tévé közvetíteni kezdte, és a munkásosztály újra magának követelte a focit. Ebben az időszakban egyre több verekedésre, robbantásra, gyújtogatásra és erőszak-demonstrációra került sor, de más országokban csak jóval később, az 1970-es években jelent meg egyes ultrák őrülete.
Érdekesség, hogy Magyarország ebben is késett, csupán a rendszerváltás után hódítottak nagyobb teret maguknak a fanatikus, minden szabályt és törvényt felrúgó szurkolók.
A szakértők egyetértenek abban, hogy világszerte létezik egy sémája annak, ahogyan a futballhuliganizmus kialakul. Az első fázisban szórványosan és alkalomszerűen harapóznak el az erőszakos bűncselekmények az ultrák részéről a játékosok, edzők és bírók irányába, a második fázisban aztán két rivális drukkercsoport megy egymás torkának, valamint a rendőrségellenes megmozdulások is elszaporodnak a stadionokban, végül pedig – a harmadik, utolsó fázisban – már nemcsak a stadionban, hanem az utcákon is tombol az erőszak. Erre egy példa az is, ami most Marseille utcáin történt.
Különös az a tapasztalat, hogy az őrült ultrák sokkal durvábban viselkednek idegenben, mint hazai terepen. A futballhuliganizmus az antiszemitizmussal és a rasszizmussal minden európai országban szervesen összefügg, a német ultrák 20 százaléka nem is tagadja a brit tanulmány szerint, hogy erősen szimpatizál a neonáci mozgalommal. Rengetegszer viszont a náci karlendítés és szimbólumok mögött nincs ideológia, egyszerűen csak a figyelemfelkeltés és a provokáció a cél.
Bár a Magyarország–Izland meccs kapcsán most egész Európa a magyar futballhuligánokról értekezik, és mélyen elítélik a náci karlendítést, a probléma természetesen nem csak nálunk van jelen: Angliában, Olaszországban, Németországban, Hollandiában és Belgiumban szintén súlyos gondok vannak, kelet-európai fronton pedig Ukrajna, Románia szintén a leginkább veszélyeztetett területek közé tartozik. Erőszakos bűncselekményre a meccsek nagyjából 10 százalékánál kerül sor, és a szurkolók mintegy 8–10 százaléka lépi túl a határt:
mégis miattuk rettegünk, és sokan rajtuk keresztül ítélik meg a sportot, amelynek semmilyen körülmények között nem volna szabad az erőszakról szólnia.
