Minden történet elengedhetetlen része a végső nagy fordulat. Ha elkezdünk filmet nézni, könyvet olvasni, mesét hallgatni, a legnagyobb nehézségek közepette is mindig ott van bennünk az az alapvető várakozás, hogy egy idő után úgyis minden jóra fordul, csak ki kell várnunk, hogy odaérjünk a végére. Ha az író szemszögéből nézzük a meséket, egy történet felépítése egy jól szerkesztett csapda, amibe belesétálnak az olvasók.
Felépítjük a helyszíneket, bemutatjuk a karaktereket, bonyolítjuk a cselekményt, kiélezzük a konfliktust, közben az olvasó egyre jobban beleéli magát, már együtt gondolkozik, együtt mozog, együtt érez a szereplőkkel, és lépésről lépésre közelebb sétál a gondosan felépített csapdánkba, és ez a csapda a fordulat. Egy jól felépített fordulatra senki nem számít, mégis logikusan következik a történetből. Olyan, mint egy ökölcsapás az agynak. A happy end esetében csak annyi a különbség, hogy ezt az öklöt bevonták valami geijl, édeskés sziruppal és a történet végén ott állunk szellemileg kihasználva, ezzel az undorító cukormázzal nyakon öntve.
Hófehérke, komolyan?!
Néhány éve az egyik közérdekű reklámkampányban arra akarták felhívni a figyelmet, hogy ne vegyünk ellenőrizhetetlen forrásból származó élelmiszert, és a plakátokon Hófehérke udvarias tartózkodással utasította vissza az őt almával kínáló öregasszonyt. Én mondjuk enyhén szólva túlzásnak éreztem ezt a képmutató viszolygást egy olyan ember részéről, aki köztudottan elszökött otthonról, majd betört egy csapat vadidegen torzszülött fizikai munkás szállására (csupa sittes névvel), megette az ott talált ételüket és befeküdt az ágyukba, majd különböző szolgáltatásokért cserébe hosszú ideig náluk lakott, hogy végül lelépjen az első jöttment ismeretlennel, aki végre hajlandó volt őt megcsókolni.
Ezért persze nem Hófehérkét kell hibáztatni, neki a karaktere ilyen. Szükségszerűen megbízik idegen emberek jóindulatában, ha őt ezerszer kínálják meg mérgezett almával, ő ezredszer is el fogja fogadni. Hófehérke sorsa ezért természetesen a szomorú halál, üvegkoporsó, síró törpék.
Ami valójában nincs benne a történetben, az a béna fordulat, hogy erre hirtelen megérkezik a semmiből valami idióta herceg, aki az igaz szerelem csókjával feltámasztja és boldogan élnek, amíg meg nem halnak, és mi, olvasók ott állunk megfürödve ebben a teljesen valószínűtlen, okádásig cuki tablójelenetben.
Mint egy Molière-drámában a random ötödik szín, ahol már kiteljesedik a konfliktus, a történet a gonoszok totális győzelmével zárul, erre belép teljesen váratlanul a király, hogy mérhetetlen és indokolatlan bölcsességével rendet tegyen, a gonoszokat megbüntesse, és a jókat megjutalmazza. Nevetséges.
Lábméretre alapozott kapcsolat? Hagyjuk már!
Vagy mint a Hamupipőke-sztori. Szegény mostohalány? Legyen! Gonosz mostohák? A kedvencem! Szorgalmáért barátai lesznek az állatok? Teljesen elképzelhető! A jótündér felöltözteti a bálba, mint egy királylányt? Mi sem természetesebb! Elszalad a bálból éjfél előtt? Még mindig elhiszem!
Na de azt, hogy ott áll a szerencsétlen herceg a bálban, kezében egyetlen cipővel, és fogalma sincs másnap, hogy hogy néz ki élete szerelme, az egyetlen információ róla, hogy harminchét és feles lába van, ezért ráhúzza a cipellőt minden egyes random szembejövő lány lábára a városban, hogy az első csenevész penészvirágot, akire csak ráillik azonnal gondolkodás nélkül feleségül vegye? Na ez már tiszta vicc. Nem próbáltam még fél pár cipővel csajozni a belvárosban, de biztos vagyok benne, hogy ez egyáltalán nem működik.
És tényleg: hogy lehet arra építeni egy kapcsolatot, hogy valakinek mekkora a lába? Honnan fogja tudni a herceg, hogy tényleg ez a legkisebb mostohatestvér volt-e a lány, aki tegnap elszaladt a bálból, nem csak a véletlenek szerencsétlen összejátszása-e, hogy volt valaki más is, akire pont illett a cipő?
Lehet, hogy ha csak kicsit tovább keresgél, megtalálta volna a valódi királylányát, és nem egy cselédlány jótündér-meséire kellene felépítenie az egész életét? Ilyen kínzó kétségek között kétlem, hogy „boldogan éltek, míg meg nem haltak”.
De minek ez az egész?
Miért van szükségünk ezekre a fordulatokra, miért kell mindig a happy end, amikor végignézve a saját életünkön és ismerőseink történetein, valójában a legritkább esetben fordul minden jóra a végén?
Azt hiszem, hogy a happy end egy szimbólum. Azon gondolkoztam, hogy Hófehérke, Hamupipőke és a többiek titka pont az volt, hogy helytálltak a nehézségek között, és megtalálták a boldogságukat a legkilátástalanabb körülmények között is. Ők nem sírdogálva és panaszkodva várták a happy endet, mint sokszor mi, hanem igyekeztek jóságosan, szorgalmasan és szeretetteljesen állni a környezetükhöz, és megállni a helyüket, bármit tartogat is nekik a sors. Nem hiszem, hogy Hófehérke és Hamupipőke boldogsága a béna szőke hercegükkel jött volna el. Azt gondolom, hogy ők végig boldogok voltak a történetükben, nem vártak valami szirupos túlédes csodára, hogy majd az mindent jóra fordít.
A happy endre valójában nem nekik volt szükségünk, hanem nekünk, olvasóknak. Szóval ha ennek a történetnek létezik tanulságos happy endje, akkor az ez: ne várjuk a happy endet!