A násznép tagjai elfoglalják helyüket a templomban, elmorzsolnak néhány könnycseppet a zsebkendőjükbe, a tekintetük pedig a hátuk mögé szegeződik. Először megjelenik a vőlegény, kit az édesanyja egyenesen végigkísér. A szmokingba bújt férfi ott áll egyedül az atyával szemben, máskor ő a megtestesült higgadtság, most azonban szemmel láthatóan ideges. Felvonulnak a tanúk, valamint a koszorúslányok, és kezdődhet is az egyik legédesebb várakozás. Megszólal az orgona, megszűnnek a morajok, mindenki csak rá kíváncsi. A nőre, aki élete legszebb ruháját viseli, a nőre, akinek nem kell sok ahhoz, hogy elpityeredjen, a nőre, akinek mindeközben biztos támasza jobbján az édesapja. Együtt vonulnak az oltárig, és a többi, és a többi. Holtomiglan, holtodiglan, míg a halál el nem választ. Kész, slussz-passz.

Miért nyújtsuk még tovább a sztorit, melyet minden lány kiskora óta úgyis ismer? Hisz ezt játszottuk a bölcsiben a Barbie babáinkkal, majd az oviban az épp aktuális szerelmünkkel, az iskolába érve pedig már el is felejtettük az egészet, mondjuk úgy 15–20 évig. Amennyiben az égiek is úgy akarják, akkorra, a húszas éveink közepére már megtaláljuk az igazit, a férfit, akivel újra elképzeljük a nagy napot.

Jómagam is épp valahol itt tartok, vagyis mégsem. Gyűrű nincs ugyan az ujjamon, de van mellettem egy társ, akinek az arcát már beleilleszthetem a saját terveimbe. Igen, az enyémbe, merthogy vele ezt még nem igazán beszéltem meg. Abban ez egyben határozott az elképzelésem, hogy minden mostani trenddel ellentétben én még ragaszkodom a házasság szentségéhez. A szertartások számánál azonban már eltérnek a gondolataim az átlagostól. Valóban szükség van többre is ahhoz, hogy mindnek a végén ugyanúgy férj és feleség legyünk?

Katolikus a neveltetésem, mégsem vonzanak a templomi helyszínek, sőt igazából semmiféle zárt épület nem érdekel. Száz százalékig biztos vagyok abban, hogy víz mellett, homokos talajon, mezítláb akarom kimondani a boldogító igent. A következő bökkenő az egyenletemben a násznép felállása, ugyanis én mellőzném a népes sereget, csak a legszűkebb és legfontosabb embereket látnám szívesen magam körül. Ráadásul a hajnalig tartó lakodalomról is minden lelkiismeret-furdalás nélkül lemondanék. Kibújnék a hagyományos esküvők kalitkájából, valami olyanra vágyok, amely – ha csak apróságokban is, de – eltér a megszokottól.

Fővárosiként parasztlagzin jár az esze

Eddig egy vidéki lány álmait olvastátok, most azonban fordul a kocka. Mire vágyik Emcsi, a szerkesztőség vérbeli pesti tagja? Hát cseppet sem egy „fancy” esküvőre, sőt méregdrága hotel sincs a repertoárjában, és egészen biztos, hogy nem Jamie Oliver most megnyílt budapesti étterméből rendeli majd a menüsorát. Viszont az ő nagy napján lesz legalább 100 vendég és 100 töltött káposzta! Ráadásul a szíve mélyén még annak is örülne, ha elrabolnák újdonsült férjurától. Ha nem értitek, olvassátok el, miért!

• Például attól, hogy felnőtt fejjel is csak egy helyre vágytok a nagy napon, és el is mentek oda, az Est Plaza udvarára, Hamupipőke kastélyába.
• Például attól, hogy az imént említett Hamupipőke üvegcipellőjét ti is kihagyjátok a megjelenésetekből, és helyette egy kényelmesebb fazonba bújtok.
• Például attól, hogy a hófehér menyasszonyi ruhát egyenesen feketére cserélitek, de akkor már jó előre készüljetek fel a násznép reakciójára! Ám előfordulhat, hogy ti lepődtök majd meg a legjobban, amikor helyettetek a vőlegényetek választja ki az öltözeteteket.

Fanni és kedvese két olyan témát ötvözött, amit mások aligha mernének bevállalni. Az ara ugyan kiválasztotta a mesebeli ruháját, ám mellette nem egy fekete szmokingos férfi állt. A vőlegény a hagyományos darabot katonai viseletre cserélte, sőt az esküvő tematikáját is ehhez igazították. De sejtésünk szerint még nem itt esett le a vendégek álla, sokkal inkább a motorokkal végrehajtott akrobatikus show-nál.

Tímea, akárcsak Nina, valószínűleg rajong Hamupipőkéért. Hogy ezt mivel bizonyítja?

Mi hintóval mentünk!

Elöljáróban csak ennyit Emese történetéhez: A „trash the dress” (TTD) fotózás lényege, hogy az esküvő után az ifjú párról szokatlan helyszínen, szokatlan szituációban készülnek a képek. Gyakori, hogy a végére a hófehér csodából csak egy darabokra szakadt, sérült ruha marad.

Az esküvőnk után TTD fotózást csináltattunk. A fényképész akkor csinált ilyet először! A legdurvább a sárban tocsogás volt. Ja, és a ruhából minden kosz kijött!

Pálma és szerelme nem akárhogyan csempészte bele foglalkozását a menyegzőbe. Mindketten farmerek, így volt mivel magyarázni azt, hogy a gyűrűk egy pótkocsival felszerelt elektromos kis traktoron gurultak be.

A pap szakadt a nevetéstől, ahogy a násznép is! Még a fotózás is traktoros volt.

Kíváncsiak lennénk, hogy mi történhetett Orsolya párjának legénybúcsúztatóján, ugyanis az esküvő után:

Hajnaltájban vőlegény-sztriptíz volt!

Hajnalkáék nem elégedtek meg egyetlen helyszínnel, ráadásul a két város mellé két időpontot is választottak. Gondoljatok csak bele, először egybekeltek egy komáromi templomban, majd hét napuk volt arra, hogy ízlelgessék a házas életet. Úgy tűnik, nem bánták meg, hisz egy hét múlva másodszor is kimondták a boldogító igent, Debrecenben.

Nem feltételezzük, hogy Zsuzsáék a Schobert házaspárról vettek példát, és azért utaztak az nászukért egészen az Egyesült Államokig, de ki tudja!

A mi esküvőnk Las Vegasban volt! …and we said: I do!

Szilvia és párja a hatalmas násznéphez és a hetedhét országra szóló lakodalomhoz nem ragaszkodott, de hónuk alá csapták a legjobb barátaikat, majd a híres velős pirítósért egészen Balatonfüredig mentek.

Kingáék még csak jegyesek, de már terveznek, készülhetnek előre a vendégek:

Egy feldíszített kis vonattal visszük a násznépet a csodás helyszínre!