Egy idő után azonban leszoktam erről, mert egyrészt rájöttem, hogy én sem vagyok milliomos, másrészt szereztem pár kellemetlen tapasztalatot. Az egyik az volt, amikor a Keletinél rendszeresen leállított egy nő, hogy konkrét problémával küzdő csoportnak gyűjt, és tipikusan annak a csoportnak, akiknek egyébként még a legmorcosabb ember is adna.

Én azonban pont késésben voltam, és egyébként is csak egy 100-asom volt, amit gyorsan a kezébe nyomtam, mire felháborodott, hogy csak annyit adtam, amennyit. Visszakértem tőle, és otthagytam. Voltam már én is gyűjtő, és ha valamit, azt megtanultam, hogy ezt is alázattal kell csinálni. Nem mindenki adakozik szívesen, mikor nem tudja, hová kerül a pénz.

Másképp is segíthettek az elesetteken!

Havasi Zoltánnak van egy utópisztikus világképe, miszerint minden rászorulót meg tudnánk etetni, ha lenne bennünk annyi szándék. A Budapest Bike Maffiában nemcsak a szándék van meg, hanem a tenni akarás is. Juci még a bringájukra is felült, hogy közelről lássa, milyen, amikor akcióba lendülnek. Nézzétek meg ti is itt!

Egy másik kellemetlen tapasztalatom az volt, amikor pénz helyett ételt kezdtem adni a hajléktalanoknak, de visszautasították, helyette pénzt, cigit, alkoholt kértek. Félreértés ne essék, nem veszem egy kalap alá a hajléktalanokat, de van ilyen is, sőt még az emögött meghúzódó indokokat is megértem.

Csak egyszerűen ma már jobban hiszek az önkénteskedésben, a két kézzel végzett adakozásban, mint abban, hogy pénzösszegeket adogatok az utcán. És általában ezzel is szoktam kibújni a kötelezettség alól, ha a Keletinél megint megtalálnak: én inkább étellel, önkénteskedéssel meg az adóm 1%-ával adok hozzá a célcsoport mindennapjaihoz. Hiszen annyi módja van a segítségnyújtásnak! Akár a rákos gyerekeknek akartok segíteni, akár egy balesetet szenvedő emberről van szó.