Franciska neve mögé direkt nem tettem jelzőt. Ha valamit mindenképp el kell róla mondani, akkor az az, hogy színésznő. Ennyit, és csak ennyit kell róla elöljáróban mondani. Ezt pedig ő maga is így gondolja:
„Mindenhol a származásomról kérdeznek, én pedig unom ezt a témát. Nem gondolom, hogy a származásom bármilyen szempontból az előnyömre válna vagy a hátrányom lenne. Ráadásul mindenhol a roma származásomat emlegetik, pedig nem roma származású vagyok, hanem magyar származású roma vagyok.
Senki sem a származásánál kezdődik – így én sem. Szeretném, ha velem kapcsolatban nem ez lenne a legfontosabb dolog, hanem az, amit csinálok, és az, ahogy csinálom.
Úgy látom, a szerepeiddel mégis hajlamosak beskatulyázni téged. Rosszul látom?
Hollywoodban a színészt igazítják a karakterhez, Magyarországon inkább karaktereket válogatnak szerepekre. Itthon alapvetően ez a rendszer működik, és én lettem „a roma lány”. Nem vagyok ezzel a problémával egyedül, Csányi Sándor például 10 éve hősszerelmest játszik, Döbrösi Laura – akivel az Aranyéletben játszottam együtt – pedig hiába iszonyatosan tehetséges színésznő, a naiva szerepét kapja állandóan.
Nem tagadom, az irodalom ismert cigány alakjait szívesen eljátszanám. Carmen, Esmeralda vagy Szaffi bőrébe szívesen bújnék – de színész vagyok, örülök neki, ha tőlem távol álló karaktereket kell életre keltenem.
A következő szerepeddel mi a helyzet?
Jelenleg egy kísérleti filmen dolgozunk Novák Erikkel, és ebben a projektben társíróként is közreműködöm, amit nagyon élvezek. Én magam találhatom ki a karaktert, akit játszani fogok, ezért ez egy izgalmas feladat.
Hogy jött a forgatókönyvírás?
Színészként, az általam játszott karakterek felépítésekor, gyakran indultam ki abból, hogy az adott karakter miért, mitől olyan, amilyen. Honnan jött, mi történhetett vele korábban? Ezt rendkívül élveztem. Ebből jött, hogy egyre gyakrabban találtam ki történeteket – ezzel párhuzamosan pedig a Grund Színház improvizációs műsoraiban is játszottam, ami nagyon sokat segített, hiszen az improvizálás egy másfajta gondolkodást igényel: hirtelen kell kitalálni történeteket.
A munkáim során szinte mindig volt valamilyen javaslatom a rendezőkhöz a forgatások alatt. Gyakran volt hozzáfűznivalóm egy-egy jelenethez. Dyga Zsombor (az Aranyélet rendezője – a szerk.) egyszer viccesen meg is jegyezte, hogy „Franciska, olyan még nem volt, hogy te ne próbáltál volna meg eladni nekem egy ötletet”. Viszont olyan se volt, hogy Zsombor ne vette volna meg őket. Ezt később ő maga is elismerte.
Mondjuk ki: sikeres vagy. Édesanyád, mint a család első diplomása, nem próbált meg visszafogni téged a színészettől? Ez egy kiszámíthatatlan pálya…
Anyukám abban a szellemben nevelt minket, hogy csak a tanulás viheti előre az embert. Cigánytelepre született, onnan jutott odáig, hogy a család első diplomása legyen. A nagymamám nem tudott írni-olvasni, anyukám tanította meg rá azzal párhuzamosan, ahogy ő is tanulta az iskolában. Anyu most újságíró Angliában, az öcsém pedig nyelvészprofesszornak tanul kint. Egy büdös szót nem értek abból, amit tanul – de ő nagyon élvezi, egy igazi zseni, borzasztó büszkék vagyunk rá!
Én sem „rögtön” lettem színésznő, hanem mindig valamilyen biztos munka mellett dolgoztam azon, hogy elérjem a kitűzött célomat. Nem vettek fel a Színművészetire, így dolgoztam újságíróként, szociális munkásként és jeltolmácsként is – mellette pedig autodidakta módon képeztem magam, magántanárok segítségével.
Anyu színésznő szeretett volna lenni – csak ez az álma nem válhatott valóra a körülmények miatt. Sosem próbált visszafogni, mindig támogatott, és nagyon büszke rám, amiért nekem sikerült.
A mai napig ő a dramaturgom: ha felkészülök egy szöveggel, akkor rá szokott nézni, és kőkeményen kritizál. Ezzel nagyon sokat segít, hiszen ha csak annyit mondana, hogy „jó voltál”, az nem vinne előre.
Ha jól tudom, még akkor is volt fix állásod, amikor már filmfőszerepet kaptál.
Igen, egy ideig még szükségem volt rá. Most lesz egy éve, hogy otthagytam a legutóbbi „nyolcórás” állásomat, és kizárólag a színészetre koncentrálok. Jó érzés, hogy végre folyamatosan dolgozhatok valamin, de az igazság az, hogy ez szabadúszóként mindig kiszámíthatatlan marad. Sosem tudhatod előre, hogy a legutolsó munkád után mennyi idő fog eltelni a következőig. Mondjuk ezen aggódni teljesen felesleges. Arra koncentrálok, hogy a munkában 100%-ot nyújtsak, és bízom benne, hogy ha ezt látják rajtam azok, akikkel dolgozom, akkor fognak hívni máshova is.
Ónodi Eszter ezért is nagy példaképen: nemcsak fantasztikus színésznő, de csodálatos ember is. A maximumot nyújtja, sosem panaszkodik, sosem mond rosszat. Nem másokkal foglalkozik, hanem a saját dolgaival. Szerintem ez a titok. Csinálni teljes gőzzel.
Egy korábbi interjúban azt nyilatkoztad, a színészet melletti munkák segítenek neked abban, hogy megőrizd a realitásérzékedet. Most, hogy ezek a munkák már nincsenek, mi lesz?
Nem vagyok egy elszállós típus. Nem is értem azokat, akik hátradőlnek a székben, és elhiszik, hogy letettek valamit az asztalra. Ebbe a szakmába nehéz betörni – de még nehezebb benne maradni. Folyamatosan képzem magam, és azon dolgozom, hogy minél jobb legyek.
A vörös szőnyeges premierek, a díjátadók, a címlapok – ez mind csak szemfényvesztés. Aki emiatt akar színész lenni, tévúton jár.
Nekem sem ez a fontos, hanem hogy azt csinálhassam, amit szeretek: szerepeket játszhassak el.
Az emlékeim sem teszik lehetővé, hogy valaha is sokat gondoljak magamról. Sok mindent láttam már, el tudom dönteni, hogy mi az, ami számít az életben, és mi az, ami nem. Nem jött korán a siker, ezért ma már a helyükön tudom kezelni a dolgokat.
A feladatokkal foglalkozom, nem a körítéssel. Bízom benne, hogy ha jól végzem a dolgomat, akkor majd megtalál a következő feladat.
Márpedig megtalálja: Franciska jelenleg több forgatáson is dolgozik, de ezekről egyelőre nem árulhat el semmit. Úgy tűnik, tényleg jó helyen van nála a hangsúly.
A kérdés már csak az, vele kapcsolatban mikor kerülnek végre a megfelelő helyre a hangsúlyok:
Franciska tehetséges színésznő. Ez az, ami vele kapcsolatban említésre méltó – semmi más.
