Egyéb kategória

Miért kellett Viviennek meghalnia? – Egy szociálpszichológussal beszélgettünk erőszakról és nőjogokról

Senki nem tud érzelmek és vélemény nélkül elmenni amellett, hogy március elején egy fiatal lányt gyerekkori barátja meggyilkolt. A 20 évesen elhunyt Vivien tragédiájának kapcsán az erőszakos bűncselekményekről, az áldozathibáztatásról, az emberi jogokhoz – és azon belül is a nőjogokhoz – való viszonyunkról dr. Szabó Mónika szociálpszichológussal, az ELTE Interkulturális Pszichológiai és Pedagógiai Intézetének adjunktusával beszélgettünk.
vous - 2016.03.15.
Miért kellett Viviennek meghalnia? – Egy szociálpszichológussal beszélgettünk erőszakról és nőjogokról

Az egész országot megrázta a 20 éves dabasi lány, Majoros Vivien halála, akit gyerekkori barátja, K. Bálint késelt meg. Vivien március 5-én tűnt el egy budapesti szórakozóhelyről, volt osztálytársát ő maga hívta fel, hogy vigye haza. A fiúnak azonban más tervei voltak, először erőszakoskodni próbált a lánnyal, majd fojtogatni kezdte, végül pedig – egy elhagyatott erdőrészen – többször is a lányba döfte vadásztőrét.

Vivien holttestét múlt hét csütörtökön találták meg, az indulatok nem csitulnak. Mindenkinek van véleménye az esetről, ám most mi arra voltunk kíváncsiak, hogy látja ezt a szörnyű tragédiát egy szociálpszichológus. Dr. Szabó Mónikával beszélgettünk.

A bántalmazó a legtöbbször nem idegen: nagyon is jól ismeri az áldozatot

Vivien halála kapcsán többször is felmerült, hogy gyilkosát mindenki szelíd, udvarias, kedves fiúként ismerte. A fiatalok volt osztályfőnöke is nyilatkozott az RTL Klubnak, és egészen megrázó volt, ahogy egy sor szépítő kifejezéssel találkozhattunk: „szerelemféltés”, „nagy hibát követett el”, „ez a ballépés”, satöbbi.

A médiának nagyon fontos szerepe van abban, hogy hogyan beszélünk ezekről az esetekről. Sajnos még mindig sok az eufemizmus, de örömmel látom, hogy maga a „szerelemféltés” kifejezés már kezd kikopni a köztudatból.

A másik elvesztésétől való félelem nem legitimizálhatja a gyilkosságot, az ilyen birtokló, önző érzést nem szabad romanticizálni. Egy brutális gyilkosságról beszélünk.

A történet azért is megrázó, mert nem egy vadidegen, hanem egy hozzá közel álló ember gyilkolta meg a lányt.

A nőket érintő erőszakos bűncselekmények nagyobb részét sajnos olyanok követik el, akikben az áldozat megbízik. A statisztikák szerint a nőkre leginkább a környezetükben élő férfiak a veszélyesek, míg a férfiakra nagyobb valószínűséggel az idegen férfiak jelentenek veszélyt. Mindez sajnos a családon belüli erőszak irányába mutat

Morvai Krisztina 1998-as bírósági kutatása a férfiak és nők sérelmére elkövetett gyilkosságokat vizsgálta, és a Legfelsőbb Bíróság jogerőre emelkedett ítéleteiből kiderült, hogy egy nőnek több mint négy és félszer nagyobb esélye van arra, hogy a saját otthonában a házastársa vagy élettársa oltsa ki az életét, mint egy férfinak. 170 férfi tettes közül csak 17 számára ismeretlen az áldozat: 5 esetben hivatalos vagy munkakapcsolatról van szó, 60 esetben szomszéd, barát vagy ismerős volt a sértett, 40 esetben rokonról beszélünk, 48 esetben akkori vagy korábbi házastárs, élettárs az áldozat. A bíróság megállapította, hogy az esetek 77 százalékában az ölést megelőzően a férfi már más alkalommal is bántalmazta (tettlegesen) a nőt. Igen veszélyes tehát, amikor a hatóságok addig nem jönnek ki, amíg „vér nem folyik”.

Az igazságos világba vetett hit gyakran áldozathibáztatást hoz magával

A hasonló tragédiáknál mindig megjelenik az áldozathibáztatás, jelen esetben például az, hogy miért is hívta fel Vivien ezt a fiút, hogy jöjjön érte.

Az áldozathibáztatás alapja egy olyan jelenség, amit a szociálpszichológia „az igazságos világba vetett hit”-nek nevez. Mélyen emberi dolog, hogy szeretjük azt hinni, hogy egyrészt mindenki azt kapja, amit érdemel, másrészt pedig van egy kontrollunk a világ eseményei fölött.

„Ha megfelelően viselkedem, velem ez nem történhet meg” – szeretjük ezt hinni, miközben persze egy sor kiszámíthatatlan, rajtunk kívül álló tényező is alakíthatja az életünket. Ez bizonytalanságot kelt, ilyenkor „erősítünk rá” arra a hitre, hogy kellő körültekintéssel márpedig elkerülhetőek a rossz dolgok, ha valakivel ilyesmi történik, akkor ő nem volt elég óvatos – ez az áldozathibáztatás.

Lehet tenni valamit az ellen, hogy ez a gondolkozásmód áldozathibáztatásba torkolljon?

Fontos, hogy tudatosítsuk a jelenséget. A nyugati országokban (például Skandináviában vagy Németországban) ebben javarészt már előrébb járnak. Az egy alapvetés az erőszakos bűncselekményeknél például, hogy az áldozat/túlélő semmilyen módon nem tehető felelőssé azért, ami vele történt.

Éppen ezért vitatható az úgynevezett viktimológia (áldozattan) megközelítése is, amennyiben arra használják fel, hogy az áldozatban keressék a megfejtést, mit kellene máshogyan csinálnia, vagy milyen személyiségjegyei hajlamosítják arra, hogy áldozattá váljon („áldozat típus”).

De vajon van olyan viselkedés, amivel ez elkerülhető? Mert az azt is feltételezi, hogy a másfajta viselkedés pedig kiprovokálhatja az erőszakos bűncselekményeket.

Ez egy nagyon nehéz kérdés, nemrég Hidas Judit írónak volt egy vitatott, de népszerű szövege arról, hogy milyen hibát követnek el a nők, mire kell odafigyelni. Akad felvetés, amiben van logika, de nagyon tudatosan kell ügyelni arra, hogy ne menjen el az érvelés az áldozathibáztatás irányába. Egy érvényes szempont a pszichológus szemével az lehet, hogy tanuljuk meg felismerni az intő jeleket mások viselkedésében, amik arra utalhatnak, hogy veszélyt jelenthetnek ránk nézve.

Önismerettel és a bántalmazó viselkedés felismerésével kisebb az esélye annak, hogy áldozatokká váljunk?

Egy, a NANE gondozásában megjelent könyvben szó esik például a bántalmazók típusairól, és arról, hogyan lehet felismerni az intő jeleket és a bántalmazó viselkedésmódokat. Egészen komoly ahaélményeket hoz a könyv, amikor látod, hogy akár profeministának tűnő férfiak is lehetnek bántalmazók. Lundy Bancroft könyve, a Mi jár a bántalmazó fejében? nemrégiben magyarul is megjelent. A könyv szerzője behatóan ismeri a bántalmazó férfiak személyiségrajzát, terapeutaként dolgozik velük.

Gyakran felmerül a kérdés, hogy vajon meg tudnak-e változni a bántalmazók.

A szerző szerint ugyan nem reménytelen a dolog, ám összességében sajnos nem tud jelentős eredményekről beszámolni. A bántalmazónak ugyanis nem áll érdekében a változás, hiszen rengeteg előnye van annak, hogy bántalmazhat, és maga az elnyomó kapcsolat is egy érzékeny hatalmi rendszer lenyomata.

Az irány mindenesetre jó, végre beszélünk ezekről a problémákról

Forrás:
iStock

Úgy veszem észre, hogy mintha az elmúlt egy-két évben tudatosabbá vált volna a társadalom ezekre a problémákra, ma már nyíltabban beszélünk a nőjogokról. Olyasmi ellen is felemeljük a hangunkat, ami néhány évvel ezelőtt még fel sem tűnt sokaknak: a gólyatábori erőszakkal viccelődő Maksa Zoltán, az Éden Hotelben történt abúzus, a testszégyenítés Bochkor Gábor részéről, vagy éppen Ákos, aki meg akarja mondani, hol a nő helye, mi a nő dolga… három éve még nem tűnt fel a többségnek, hogy ezekkel az esetekkel baj van.

Igen, egyértelműen így van. A nőjog emberi jog, végre tematizálja a közbeszéd ezt a kérdést is. Komoly mérföldkő volt a Tehetsz róla – tehetsz ellene balsikerű kampány körüli vita is, végre beszélünk a problémákról, a nőnap kapcsán már felmerül, hogy ne virágot vegyünk, hanem tegyünk az egyenlőtlenségek ellen. Az irány mindenképpen jó, az egésznek a rákfenéje most leginkább a jóindulatú szexizmus mint társadalmi reflex.

A tipikus kép, hogy a nő gondoskodó, csodálatos, szeretetteljes, megbocsátó lény, ismerjük el értékeit: ez a mézesmadzag, ami a veleszületettnek és minden nőre érvényesnek gondolt „princípiumokhoz” – és a korlátokhoz – vezet. Közben pedig a közéletbe nem azért kell több nő, hogy a Parlament kedvesebb hely legyen, hanem mert az emberek fele nő, de ez a választott képviselőink arányában nem mutatkozik meg.

A változás azonban, ha lassan is, de elkezdődött, és ezért fontos, hogy miként tárgyaljuk a nőket érintő erőszakos bűncselekményeket, az egyéb nőjogi kérdésekkel együtt.

Tulajdonképpen hálásak lehetünk Bochkor Gábornak

Amikor láttok egy kövér embert, semmit nem tudtok róla. Csak annyit láttok, hogy a külseje eltér a(z általatok) megszokottól, nem felel meg az aktuális szépségeszménynek. Hajlamosak vagytok rögtön ítélkezni, ahogy Bochkor Gábor is tette nemrég: nyilván elhanyagolta magát. Ne legyünk álszentek, nem Bochkor az egyetlen, aki él a testszégyenítés eszközével. A cikk folytatását ide kattintva olvashatjátok!

Ajánlott cikkek