Napfogyatkozás, szürke marha, méhfarkas és mesélő sziklák. Mindezek Radisics Milán természetfotós kedvenc témái. De vajon mennyire szükséges őrültnek tűnő kitartás, szerencse és felkészültség ahhoz, hogy valaki az egyszeri és megismételhetetlen események krónikása legyen? Milánnal egy belvárosi kávézóban beszélgettünk a kedvenc fotóiról és terveiről.
A grafikusvégzettségű, reklámszakemberként dolgozó Radisics Milán 9 évig állt a magyar természetfotósokat tömörítő Natur Art élén, ám az idén úgy döntött, ezentúl több időt szentel hobbijának. Munkája során közel 200 márka logóját tervezte meg, miközben a szabadidejében készült képei különböző kategóriákban évről évre elsőként végeztek a Sajtófotón és Az Év Természetfotósa pályázaton. A magyar szürke marhákról készült fotósorozatának képei nemcsak a National Geographic oldalain keresztül, de könyvben és vándorkiállítás keretében is megismertették a nagyvilággal az impozáns hungarikumot.
Egy laikus úgy képzeli el a természetfotóst, hogy órákat tölt mozdulatlanul a kellő pillanatra várva, hogy megörökíthessen egy néhány másodpercig vagy épp tizedmásodpercig tartó eseményt. Hogy görnyed, gubbaszt, küzd az elemekkel hidegben, melegben csakis azért, hogy elkaphasson valamilyen ritka jelenetet.
Ez egy sztereotípia, ami az emberek fejében él, de azért a valóságban ez nem feltétlenül így történik. Én például az esetek döntő többségében kétszer fényképezem le az adott témát. Először egy amolyan tesztfotózást tartok, ahol még sok szerepe van a véletlennek, majd a képfeldolgozás során mindezt elemezni kezdem. Megvizsgálom, milyen szögből, milyen fények mellett érdemes az adott témát fotózni. Mindezeken túl tanulmányozni kezdem az adott faj vagy épp táj sajátosságait. Ez a köztes fázis gyakran elég sok időt vesz igénybe.
Úgy megyek vissza a helyszínre, hogy pontosan tudom, mi fog történni, hogy mit akarok látni a képen, és azt is, hogy milyen fényviszonyokra számíthatok.
Ez egy előre megtervezett folyamat. A természetfotós tudatosan dolgozik, és nem a véletlenre vár, de persze azt is észre kell vennie. Máté Bence kollégám (Az Év Természetfotósa pályázat többszörös fődíjasa, aki több nemzetközi díja mellé 2010-ben a kategória Oscarjának tekintett, Wildlife Photographer of The Yeart is megnyerte) például úgy dolgozik, hogy beeteti a madarakat. Rengeteg halat szór ki arra a helyre, ahol fotózni szeretne. Ezzel pedig lerövidíti a véletlenszerűség idejét.
És hogyan készült a National Geographicban megjelent magyarszürke-fotósorozatod?
Az egész úgy kezdődött, hogy tulajdonképpen csak a véletlennek köszönhetően kerültem a szürke marhák közelébe. Valójában a napfogyatkozást akartam fotózni 2003-ban a Hortobágyon. Tudtam, hogy az, ami történik, egy megismételhetetlen és gyors történés lesz, így fel kell készülnöm arra, hogy mit fogok látni.
Hosszasan tanulmányoztam a NASA honlapját, terveket készítettem a számítógépemen, rajzoltam, vonalzókkal ábrákat szerkesztgettem, számoltam, majd kiválasztottam az ideálisnak vélt helyszínt, a hortobágyi pusztaságot.
Azt gondoltam, hogy a képbe belekomponálok majd egy gémeskutat is, így egy nappal az esemény előtt elutaztam Balmazújváros mellé, hogy kiválasszam azt a helyet, ahol megvárom az eseményt.
Megkérdeztem a pásztorokat, hogy hol találok egy ilyet, mire azt mondták, hogy ahol csak akarom. És tényleg rengeteg volt, végigjártam 7-et, 8-at, de egyik sem volt megfelelő ahhoz, hogy a tervezett szögből fotózhattam volna le a napfogyatkozással együtt.
Akkor jött az ötlet, hogy átmenjek Apajpusztára, a Kiskunságra, ami nem volt épp közel, de hajnalig még volt időm. És nehezemre is esett elindulni, mivel egy szürkemarha-csorda épp ott vonult el mellettem.
Hihetetlen látványt nyújtottak az óriási szarvukkal az alkonyatban, így fényképezni kezdtem őket.
Aztán épp hogy átértem Apajpusztára, de ott meg kitakarta egy felhő a felkelni készülő napot. Végül egy rendkívüli szerencsének köszönhetően a horizonton, a felhők között megszűrve, egy csodálatos acélkék színben bújt elő.
Majdnem nem jött össze az, amire olyan sokat készültem, de végül ez az előnytelen körülmény az előnyömre vált. Ezzel a képemmel meg is nyertem a NatGeo világpályázatát, de mindezt inkább spirituális jelnek tekintettem, annak, hogy nekem a szürke marhákkal kell foglalkoznom.
Ezután visszamentél Hortobágyra?
Igen, egy egész évet szenteltem a témának. Összesen 52-szer utaztam oda, az állatok minden egyes életciklusát meg akartam örökíteni. Sok barátom is lett arrafelé, sőt, afféle díszpolgárként tekintenek rám, hiszen ismertté és ünnepeltté tettem a pásztorokat, bemutattam, ahogyan táncolnak, pásztortüzet raknak, vagy épp slambucot főznek. A hagyományőrzés nekik és nekem is fontos más-más szempontból.
Ez miért ilyen fontos számodra?
Én a képekkel mesélni szeretnék. Mindent elmondani, amit tudni lehet a rajta szereplő állatokról vagy épp természeti képződményekről.
Amikor sziklákat fényképeztem egy sorozatba, ott is ez volt a célom, hogy azokat a sztorikat is elmeséljem, amiket a környékbeli emberektől hallottam, és mindent, amit tudni lehet az adott helyről. Nemcsak azt, hogy hogyan alakult ki egy szikla, milyen kőzetből áll, de azt is, hogy miért hívják például kalaphegynek, vagy hogyan és miért hordták el zsákokban a törmelékét.
Ez viszont már nem csak a fotózásról szól. Ez azt jelenti, hogy egy-egy témát alaposan körbe kell járnod, együtt kell élned vele egy jó ideig, hogy valóban megismerd az apró kis titkait. Ehhez viszont időt kell rá szánnod, el kell vonulnod a valós életedből.
Amikor fotózni kezdtem, még a reklámszakma mindennapos velejárói elől szöktem ki a természetbe, amire olyan jó volt rácsodálkozni. Ez ihletet adott az alkotáshoz. Aztán rájöttem, hogy jól érzem magam az erdőben, hogy emocionálisan teljesen feltöltődöm, ha ott vagyok.
Az erdőben érzem magam igazán jól. Van olyan, hogy nem is fotózom, csak élvezem, hogy ott lehetek, és figyelem a rezdüléseit. Nekem az erdő az otthonom.
A legújabb projektem is egy weboldal létrehozása, ahol az erdő szépségeit szeretném bemutatni a fotóimon keresztül. Én nagyon maximalista ember vagyok, ha valamin dolgozom, az a fáradtságba kerget, de nagyon élvezem.
Van kedvenc technikád, vagy olyan, amiben különösen jól működsz?
Szeretem a mozgó témákat, és szeretek éjszaka fotózni, mert akkor én irányítom a fényeket.
Most nyáron pedig darazsakat fényképeztem, amik a cégünk udvarán élnek. Tavaly lettem figyelmes rájuk, lefotóztam őket, majd kutatni kezdtem az interneten, így kiderült, hogy egy olyan fajról van szó, a méhfarkasokról, amik elég különös módon élnek, és amikről még alig készültek felvételek.
Mindössze 20-30 napig, a peterakás idején aktívak a föld alatti fészkük körül, így egészen idén nyárig várnom kellett, mire újra megjelentek. De így legalább mindent megtudtam róluk.
Mikor előbújtak a földből, ahol teleltek, fotózni kezdtem őket, de nem lettek igazán jók a képek. Aztán építettem egy keretet, amire körbe vakukat és derítőlapokat szereltem, így már megfelelő fényviszonyok mellett tudtam fényképezni őket akkor is, ha gyorsan mozogtak. Hihetetlen dolgokra képesek ezek az apró kis állatok attól kezdve, hogy hogyan termelnek antibiotikumot az utódaik védelmére, hogyan táplálják őket méhtetemekkel, hogyan tájékozódnak, és hogyan építenek a föld alatt alagútrendszert maguknak és a kicsinyeiknek.
Ahhoz például, hogy ez utóbbit lefotózhassam, az újságíró kollégám bűnügyi helyszínelőket hívott segítségül, akik egy speciális nyomrögzítő gipsz segítségével kiöntötték a járatokat, ami a száradás után pontosan megrajzolta és megmutatta számunkra a föld alatti valóságot.
Én sztorikban élek és sztorikat fotózom, amiket aztán el is mesélek másoknak, amiből ők is tanulhatnak. Nekem ezt jelenti a természetfotózás.
