A mikroagresszió kifejezést 1970-ben alkotta meg Chester Pierce, a harvardi egyetemen oktató pszichiáter, és eredetileg olyan, nem szándékos diszkriminációt értett alatta, amit a fehér és színesbőrű diákok egymás közötti kommunikációjában figyelt meg. Derald Wing Sue pszichológus 2012-ben kibővítette a kifejezést, és nemcsak a bőrszín miatti megkülönböztetésre értelmezte, hanem bármilyen olyan rövid, mindennapos megjegyzést ide sorolt, ami valamilyen kisebbségi csoporthoz tartozás alapján degradálja az egyént.
Lehet ez az, hogy a külföldi munkatársatoknak következetesen rosszul ejtitek a nevét, hiába javított már ki titeket, vagy egy ázsiairól automatikusan feltételezitek, hogy jól megy neki a matek.
Nem gonosz, csak figyelmetlen
De nemcsak a rasszista kommentek tartoznak ide, hanem a nemi hovatartozás vagy szexuális orientáció miatt megkülönböztetők is. Fontos hangsúlyozni, hogy a mikroagressziónak az a lényege, hogy alapvetően nem gonosz, inkább csak figyelmetlen megjegyzés. Nem szándékosan akarjátok megsérteni a másikat, és nem is kell vaskalapos feministának lennetek, hogy kicsússzon a szátokon, hogy „ti, férfiak, nem értitek a női lélek rejtelmeit”, de ezzel a politikai korrektség híveinél mégis kivághatjátok a biztosítékot.
Ez egyrészt egy nagyon dicsérendő kezdeményezés: valóban sokszor nem szándékosan bánthattok meg másokat, csak kicsúszik a szátokon valami olyan, amivel éreztetitek a másikkal, hogy ő kívülálló. Sok emberi hiba, amit butaságnak, rosszindulatnak, vagy akár gonoszságnak címkéztek legtöbbször nem más, mint figyelmetlenség: a másik egyszerűen bele sem gondolt abba, amit csinált, abba, hogy mások is vannak a világon rajta kívül, és ők is érzésekkel és gondolatokkal rendelkező emberek.
Azt javaslom, hogy érzékenyítsétek magatokat, gondolkozzatok, mielőtt beszéltek, figyeljetek oda a körülöttetek történő eseményekre, emberekre!
Amikor vitára sincs lehetőség
Azonban a jelenség másik, sokkal inkább megosztó oldala éppen a maximális politikai korrektség gyakorlati alkalmazásában rejlik. Több balhéról is hallhattatok az utóbbi időben ezzel kapcsolatban, amikor amerikai diákok kérték számon az egyetemük vezetőségén a kisebbségek megóvását és minden ellenvélemény kitiltását az intézményből. És itt kezdődik a probléma, amikor a politikai korrektség nevében elkezdenek minden olyan nézetet cenzúrázni, ami nem vág tökéletesen egybe a sajátjukkal, mindezt teszik úgy, hogy az érzékenységre, azaz egy teljesen szubjektív tényezőre hivatkoznak – ezzel végleg lezárva minden objektív vitalehetőséget.
Hogyan lehet megtalálni az arany középutat ebben a rendkívül kényes témában?
Kezeljétek helyén ezeket a megjegyzéseket mindkét oldalon, és ne dramatizáljátok túl a helyzetet: egyrészt figyeljetek oda arra, mit mondtok, igyekezzetek elkerülni, hogy mikroagresszorok legyetek. A mikroagresszió áldozatai pedig enyhítő körülményként vegyék figyelembe a megjegyzés nem szándékosságát, és jelezzék a másiknak, ha rosszulesett nekik, amit mondott – így ő is visszajelzést kaphat, mire ügyeljen jobban legközelebb. Valamint igyekezzetek egy olyan stabil énképet, önbizalmat felépíteni, és olyan adaptív védekezési mechanizmusokat használni, amiknek segítségével nem éltek meg komoly traumaként egy-egy ilyen esetet.
Ne reagáljatok a mikroagresszióra makroagresszióval, inkább találjátok meg a kölcsönösen egymás tiszteletén alapuló kommunikációt!
