Négy gyerek születése, négy ünnep. Mind a négy születés másként érlelt felnőtté. Más vált fontossá, és más dolgokat engedtem el az életemből. Egy közös volt azonban minden várandósságnál: ez pedig a remény.
Az új élet várása leírhatatlanul gyönyörű út, számolni a napokat, díszbe öltöztetni az otthont, kitakarítani a lelkemet, helyet teremteni benne az új lélek kapcsolódásának, maga a csoda.
Felnőttem gyorsan
Az első fiamnál gyerekkoromat hagytam el örökre. Csak 18 éves voltam, amikor megszületett. Fekete hajú, kék szemű baba. Az adventi időszak a benne való mélységes csodálatban telt. És persze az aggódással első gyerekes anyukaként. Eszik, nem eszik, mennyit eszik. Miért sír? Miért alszik ennyit? Miért nem alszik? Nagy a körme, le kell vágni, de ki vágja le? Féltettem mindentől. Azért élete első szentestéjét a karácsonyfa alatt töltötte. Ültem a padlón a fa alatt, ott ringattam, ott szoptattam.
Életem egyik legszebb ünnepe volt, ahol elengedtem végleg gyereklétemet.
Nem figyelhetek eléggé, a jónál is jobbnak kell lennem
A második fiú húsvét hétfőjén érkezett. Robbanásszerű volt az érkezése, ünnepet hozott. De a tél se múlt el emlékezetes esemény nélkül. Még csak nyolc hónapos volt, amikor egy adventi vasárnap szánkózni vittem őket. Amíg a nagyobbat igazgattam a szánkóra, az akkor csak nyolc hónapos baba bélelt, csúszós bundazsákjában egyszer csak megindult a domboldalon lefelé.
Ész nélkül rohantam, bukdácsoltam utána rémképekkel a szemem előtt: kicsúszik az útra, vagy egy fa fogja meg, megsérül a gerince, koponyatörés. Amikor utolértem, hangosan nevetett. Haja szála sem görbült. De egy életre megtanultam, mi a felelősség. Hogy nem hibázhatok, hogy kevés a figyelem és a két kezem.
Anyaként tíz kézre, tíz szemre van szükségem és egy szupernova gyorsaságára, erejére.
Egymásra figyelve
A harmadik fiút egy ősz végi, tél eleji vihar és telihold hozta meg. Aznap este telt ház volt a szülőszobán. Fura mód (vagy éppen a telt ház miatt) magunkra maradtunk. Nem volt orvos a közelben, amikor úgy döntött, nem várakozik tovább. Túl gyorsan jött, sok sebet okozott.
Megtapasztaltam, hol van a fizikai tűrőképességem határa, de azt is, hogy az önfegyelem és a csapatmunka a saját gyerekemmel, életet menthet.
A lányom csillagokkal érkezett
A negyedik születés hozta el a lányomat. Luca napkor érkezett, egy boszorkányosan mesés éjjelen. Hideg éjszaka volt, ragyogtak a csillagok. A szülőszoba ablakán át láttam fényüket. A fájásoknál azokat számlálgattam. Egy csillag, két csillag, három csillag… Csillagok közt vártam őt, a lányomat. Női létezésem legszebb ajándékát.
Mellette lettem tudatos nő, aki képes elfogadni női sorsát.
Három gyerek karácsonyhoz közel érkezett, kettő az adventi időszak alatt, egy halottak napja előtt. A negyedik húsvét hétfőjén. Ha akarnám, se tudnám nélkülük megélni a várakozást, még így se, hogy hárman már felnőttek, élik a maguk életét, és akad hónap, amikor legfeljebb egy sütire tudunk leülni. Csupa várakozás az életem, érjek már rá, érjenek már rám a gyerekek.
De ez a várakozás nem jó, a passzív várakozás nem vezet sehova. Az adventnél is tudnunk kell, miért lobog bennünk az öröm, honnan indul a várakozás (fejlődés) és hova tart. Nem elég a napokat számon tartani, karikázni a piros számokat. Halogatni azt, ami az ünnepet majd végül ünneppé teszi. Magától nem születik soha fény. Most ezt tanulom, anyaként, felnőtt gyerekek édesanyjaként. Hiába szaladtak messze, nem engedhetem el a kezüket. De azért, hogy jöjjenek, tennem kell. Ők még másként mérik az időt, azt hiszik, sose fogy el. És persze fontosabb most minden, a saját én, a barátok, a párkapcsolat. Értem őket. Szeretem őket.
.
De én már tudom, túl gyorsan szaladnak az évek ahhoz, hogy hanyagul gazdálkodjunk vele. Értékes minden együtt töltött óra.
Hát várom a találkozásokat, ünnepi áhítattal, de teszek is értük. Néhány hete, hogy szorosabbra fűzzem a köteléket, hogy ne szaladjanak olyan messze, létrehoztam az ANYAKONYHA nevezetű titkos Facebook-csoportot. Most az a köldökzsinór távol lévő fiaimhoz. Ott követjük nyomon egymás mozgását, ki, mikor, merre van. Munkarend, szolgálati napló. Elérhető vagyok, vagy sem és persze van-e ebéd, vacsora. Potya-pogácsa. Oldalas. „Kiugrasz, ugye, a mentőállomásra a vacsival (két srác az OMSZ-nál dolgozik), nincs nálam pénz, elfelejtettem kenyeret venni…” Ha itthon vagyok, megyek. Sőt, rohanok.
Nekik ne kelljen VÁRNI rám soha. Az nem lenne ünnep senkinek.
