Budán születtem, itt nőttem fel. A budai utcák várnak éjjel kettőkor, amikor átsuhanok a pesti éjszakából az Erzsébet hídon a hetes buszon ülve. A legszebb kapuk előtt haladok el nap mint nap, amiket szinte kivétel nélkül előkert választ el a sétáló emberektől. Pesten nem szoktam sétálni. Bár naponta járok át Pestre, de a séta az nem megy a másik oldalon.
Ha el akarok szakadni a város zajától, egyszerűen csak felszállok egy buszra, és elmegyek a XI. kerület egy rejtett, de gyönyörű parkjába, ahol mintha megállt volna az idő. Ezektől a kis parkoktól válik Buda egy kicsit „vidékivé”. Mivel itt lakom, nem vágyom elhagyni a város határát, hiszen megkapom ugyanazt az érzést.
Erről gondolkodik teljesen máshogy a pesti lány, Sophie.
Hírszerkesztőnk most a Jászai Mari tér környékén lakik, ami neki már szinte vidék. Kikerekedett szemekkel hallgattam, hogy ezt pontosan hogy érti, aztán elmagyarázta. Mivel a Dohány utcánál nőtt fel, természetes, hogy a Jászai környéke már vidéknek számít neki.
Pestiként egy budai suliban…
Egészen középiskolás koromig „beszorultam” Budára, ide jártam általános iskolába és gimnáziumba. Az osztályunkban vegyesen voltak pesti és budai gyerekek, igaz, többen voltunk Budáról.
Pontosan ez volt az, amit Sophie a másik oldalról tapasztalt. Ő Budára, ráadásul Buda közepére, a Pasaréti úti iskolába járt. Egyetlen pesti lányként nem volt könnyű helyzete a többiek között. Elmaradtak a suli utáni bandázások, mert ugye a többiek a környéken laktak, ő viszont ment haza a „Dunán túl”-ra.
Egyszer egy tanárom mondta, amikor gyakorló tanár volt a hetedik kerületben, az maga pokol, és hogy ő oda nem menne vissza.
Sophie szerencsére a suli utolsó évét már Pesten töltötte, amely kárpótolta minden budai sérelemért. Én viszont maradtam a budai oldalon, igaz, nem bandáztam annyit, de nem tagadom, szerettem, hogy nem kell átmenni a város másik felére.
Pesten sosem megy le a nap
Aztán a gimnáziumi évek alatt kitágult a világ, akkor kezdtem el szinte napi szinten átbuszozni Pestre. Leginkább különórák miatt, mert a matek sehogy se akart menni, másrészt akkor kezdtük felfedezni, hogy a pesti oldalon valahogy sosem alszanak az emberek.
No igen, a pesti éjszaka. Ez az, amit egyszer biztosan mindenkinek át kéne élnie. Télen érzem, hogy például Pesten sokkal enyhébb az idő: a házak, az emberek is közelebb vannak egymáshoz. Pest fűti önmagát. Az előkert nélküli házak, amik mellett elsietek, érzem, hogy tele vannak az éjszaka történeteivel. Néha jobb is, hogy titokban maradnak. Az éjszakai élet szívdobogását a buliba sietők adják, a lélegzését a bulihelyek előtt dohányzók.
Pest sosem alszik. Olyan, mintha sosem menne le a nap. Sophie ebben nőtt fel:
Amikor tini lettem, akkor én Pesten a centrumban laktam. A legmenőbb pesti szórakozóhelyekre járni nem volt külön program. Nekem a Szóda volt a konyhám, ahol megittam a kis kávémat, sőt már vártak a kis kávémmal. A Szimpla volt gyakorlatilag az előszobám.
De Pest nem csak erről szól. Ha gyalog közlekedtek, milyen gyakran néztek fel a házak homlokzatára? Higgyétek el, megéri. Minden ház a történelem egy darabkája: a két városrészt 1873-ban egyesítették, majd utána kezdte el kinőni magát igazi nagyvárossá.
Szóval több mint 100 év van azokban a homlokzatokban. Az utcákon a boltok ajtajai egymást érik: közvetlen szomszédságban megtaláljátok az élelmiszerboltot és a legjobb bizsust a városban. Sophie ezt különösen szereti:
„Annyira kényelmes, hogy minden borzasztó közel van, minden tényleg az ötperces körzetemben van. Nincs olyan, hogy ha le kell mennem a boltba, az két utcára lenne, mert csak le kell ugranom szembe. Ha le szeretnék menni étterembe: szemben van.
Ha kitalálom, hogy moziba akarok menni, és tíz perc múlva kezdődik a film, ott a Puskin. Arra emlékszem, hogy ez már gyerekként is tök jó volt. Amikor közöltem a szüleimmel, hogy például gofrit akarok enni vagy csizmát akarok venni, akkor ahhoz nem kellett külön programot csinálni.”
Elhagyjuk-e a komfortzónánkat?
Sophie-nak az élet úgy hozta, hogy egy hatéves budai kitérő után a munkahelye ma már Pesten van, nekem viszont át kell járnom mindennap Budáról. A pesti oldal az életem mindennapi részévé vált, lassan több időt töltök Pesten, mint Budán. Ott dolgozom, oda járok szórakozni, sok ismerősöm lakik arrafelé.
Amennyire különbözött nekem régebben a két városrész, annyira olvadt egybe mára. A sok negatív sztereotípia, amivel szembesültem ismerősök által, nagyban hozzájárult ahhoz, hogy nagyon meg akartam tudni, milyen a pesti élet. Ehhez mindig egyre többet jártam át a másik oldalra.
Budán lakni világnézet! – mondja Márai, és igen, igaza van. Nincs jogom megkérdőjelezni a szavát, és tősgyökeres budaiként, lehet, nem is szeretném? De – mert mindig van egy de – én azt mondom, Budapesten lakni világnézet. Mindkét városrészben körbevesz a hangulat, az, ami semmivel nem téveszthető össze.
Nem tudom, mikor, de az már biztos, hogy tönkrevágtuk a húsvétot. Nem ünneplünk már otthon, a hagyományok kiveszőben vannak, és azt sem tudnám már megmondani, mikor kezdtek zárt ajtókon kopogtatni a locsolkodók, de az biztos, hogy ez vezetett ahhoz, hogy a locsolók is inkább wellnesshétvégére mentek húsvétolás és locsolkodás helyett.
