Hallássérültként nekem a mosolyom a védjegyem, a fegyverem, a megmentőm. Hangok nélkül beszél helyettem, és kiment minden kínos helyzetből. Kiment akkor is, ha nem értek valamit, akkor is, ha óriási körülöttem a zűrzavar. Ha félek, ha sírok, ha valami fáj, a mosolyom az, amivel üzenem másoknak, hogy tudom, kicsit furcsa vagyok, kicsit értetlennek tűnök, hogy nem válaszolok mindig, mert nem hallom. De a mosolyom felment, megsúgja másoknak, hogy azért a lelkem igazán kedves, tiszta, ábrándozó, nyitott.
Hallássérültként a mosolyom nélkül azt hiszem, kicsit meghalnék. Ha nem mosolyognék, akkor nehezebbek lennének a hétköznapok, az emberek nem értetnének annyira, könnyebben ítélkeznének felettem, és én könnyebben kiborulnék. A mosoly varázslat.
Varázsol akkor is, ha a mogorva pénztáros nénire mosolygok, félénken visszamosolyog ő is. Nem mordul rám, hogy mit nem értek abból, hogy van-e törzskártyám, szinte magától megérti, hogy nincs. A mosoly üzenet, kedvessé varázsolja az arcom, tudom, kivillan akkor az egérfogam, de ettől vagyok én én. És azt hiszem, ha megbénulnának az arcizmaim, nagyon hiányozna a mosolyom. Sosem akarnám elveszíteni, azt akarom, együtt öregedjünk meg, és remélem, öregkoromra sok nevetőráncom lesz.
Na, és ti? Ti felfedeztétek már úgy igazán a mosolyotokat?