Hannah Noble angol modell mondta azt egyszer: „Nem mintha nem szeretnék mosolyogni, de baromi nehéz, ha nem gondolod komolyan.” Örök problémám, hogy csak akkor tudok mosolyogni, ha az tényleg szívből jön, nem tudom az arcomra erőltetni a kényszeredett jókedvet. De tényleg baj ez?
Mindenekelőtt el kell árulnom, hogy hátrányból indulok mosolygás terén, amiért a genetikát okolhatom. Olyan az arcberendezésem, hogy a szám eleve lefelé gördül, így ha nem mosolygok direkt, tényleg úgy tűnik, hogy szomorú vagyok. Annyira fárasztó már emiatt magyarázkodni, hogy el sem tudom mondani. Emiatt, ha valaki, aki nem ismer, odajön hozzám kedvesen, hogy mi a baj, miközben az égvilágon semmi problémám, csak nézek ki a fejemből, könnyen felhúzom magam. Annyit szoktam mondani, ilyen az arcom.
Tényleg nem könnyű gyárilag szomorú fejjel létezni, pedig szerintem nincs abban semmi rossz, ha nem mosolygunk folyamatosan. Sőt, engem épp az tud idegesíteni, akinek az arcára odaragadt a mosoly, és éjjel-nappal, ha rosszkedve van, ha jó, ha fáradt, ha kipihent, egész nap mosolyog. Egyértelmű, hogy az ilyen mosoly nem őszinte, így meg mi értelme?
Persze vannak szituációk, amikor jól jön, ha kényszerből is, de megpróbálunk mosolyogni, így bátorítva, segítve másokat. Az ilyen kamumosoly inkább udvariasság, mindenki tudja, miért van rá szükség.
Félreértés ne essék, általában tényleg nincs semmi bajom, sőt, kevés embert ismerek, aki nálam hangosabban tud nevetni, ha arról van szó. De az a nevetés tényleg őszinte és szívből jön, úgy mint a mosoly, amit akkor láttok az arcomon, amikor tényleg mosolyogni van kedvem.
Mosolyogjatok, ha úgy érzitek, szívből jön, de ne gondoljátok, hogy mosoly nélkül nem lehet minden rendben!
