Kezdő bulvárújságíróként ismertem meg Katát. Én valamit mindig nagyon meg akartam írni, ő pedig sajtósként épp azon volt, hogy ne tegyem. Örök harc és kölcsönös kompromisszum. És persze ott volt a sztár, akinek a szennyesét az egyik kiteregetné, a másik pedig elrejtené. Én azóta szelídebb vizekre eveztem, Kata pedig felépítette az ország egyik legismertebb és legsikeresebb PR-ügynökségét, a Red Lemont.
Ki tudhatna nálad többet a sztárok szennyeséről és arról, hogyan kell megóvni magánéleti titkaikat a nyilvánosságtól. Hogyan tartjátok fent az egyensúlyt?
Régen sokkal több sztárral foglalkoztunk, mint ma, és sok zenészünk is volt. Na, az ő szennyeseikről lehetne rengeteget mesélni. (nevet) Náluk azért akadtak durva sztorik, amiket tényleg el kellett titkolni. Kozsónál kezdtem a pályámat, akkor, amikor még nagyon futott a szekér.
Több zenekar is volt nála az Ámokfutók mellett. Náluk pedig nagyon nem volt mindegy, hogy a külvilág mit lát belőlük. Ez persze nem mindig volt egyensúlyban azzal, ami valóban volt, de ez azért gyakran előfordul a zenészvilágban. Persze tisztelet a kivételnek.
Soha nem hittem abban, hogy a valóságot nagyon el lehet ferdíteni, így a munkának ezt a részét nem igazán szerettem, nem bírtam a hazudozósdit.
Azokkal, akik most nálunk vannak – Lilu, Sebestyén Balázs, Istenes Bence és Iszak Eszti –, teljesen másképp kommunikálunk.
Alapból meg kell különböztetni a hírességeket és a celebeket, akik igazából nem csinálnak semmit, csak szerepelnek a tévében, mint például a valóságshow-hősök.
Ők nem attól lettek híresek, mert műsorvezetők, rádiósok, jó énekesek vagy táncosok lennének. A mi hírességeink ezzel szemben mind sokat letettek az asztalra a maguk területén, ráadásul hitelesek. Ezt a hitelességet azonban nagyon nehéz megtartani, mert ez az ország elég álszent. Sajnos minden apró hibára, amit elkövetnek, ugranak, szétcincálják.
Senki nem néz magába, hogy mi lenne, ha ugyanazt megtenné, sőt, lehet, hogy már meg is tette. A hírességek életében is ugyanúgy vannak magánéleti válságok, mint egy hétköznapi emberében, lehet, hogy vele is előfordul, hogy nem csatolja be a biztonsági övét, vagy netán egy buli alkalmával többet iszik a kelleténél. Attól még lehet nagyon jó ember, sőt „mintapolgár”. De ez akkor már senkit sem érdekel. Pedig ha őszintén magunkba nézünk, mi sem vagyunk tökéletesek, ahogy ők sem. De ha egy sztár követ el bármilyen hibát, akkor azonnal pálcát törnek felette. És legtöbbször nincs bocsánat. Mindenért sokszorosan büntet a „nép” és a rosszat megjegyzi – egy életre. Lehet, hogy valakinek csak tízévente van két nagy törés az életében, mégis elkönyvelik, hogy folyamatosan problémázik. Lehet hogy valaki keresi az igazit és netán pár évente új partnere van (főleg nők esetében) „útszélinek” titulálják, miközben lehet, hogy aki ezt mondja róla gyakrabban vált partnert. Ha valaki bulizik és kicsit hangosabb, akkor ő a botrányhős, de simán csinálnak belőle alkoholistát is, csak mert egynél többször láttak poharat a kezében. Ezért mondom mindig, hogy soha nem lennék közismert ember, nekik sokkal nehezebb.
Mindenki azt hiszi, hogy ha híres vagy, akkor biztos szebb húst kapsz a hentesnél, holott egyáltalán nincs egyensúlyban a mérleg az ismertség előnyeit és hátrányait nézve.
Liluval a munka mellett többéves barátság is összeköt titeket. Nehezebb egy barát sajtóügyeit intézni?
Összességében igen, hiszen nem tudok csak "munkaként” tekinteni rá. Több mint tíz éve vagyunk nagyon jó barátok. Talán azért nehezebb, mert ilyenkor jobban odafigyelsz a másik lelkére. Liluval nem tudok olyan tárgyilagos lenni, persze neki is mindig határozottan elmondom a véleményemet – nagyon hiszek az őszinteségben –, de talán picit másképp, úgy, hogy ne bántsam meg.
Sokkal könnyebben megy ez például Bencével, de még Balázzsal is. Persze bizonyos szempontból gördülékenyebb a munka gyakorlati része, hiszen bármikor tudok nélküle is egyeztetni egy cikket, mivel szinte minden gondolatát ismerem.
Mennyire valós egy híresség arca, az, amit mi látunk, és mennyire érezhető rajtuk a kéznyomotok?
Ez változó. Van, akit lehet befolyásolni, de vannak, akiket nem. Balázs személyiségén például egyáltalán nem lehetne alakítani. Soha nem is próbáltuk. Ő az, aki. Van, aki nem is akarja megmutatni a legbensőbb énjét, hiába is próbálnánk.
Balázs például ezerszer érzékenyebb és érzelmesebb, mint amit az emberek általában láthatnak belőle.
Persze, aki állandó Morning Show-hallgató, az azért tudja, milyen ő valójában, de a tévéműsorokban nem mindig tud annyira átjönni. Vele egyébként cégen belül Sana (Farkas Franciska – a szerk.), az üzlettársam van ugyanolyan jó baráti viszonyban, mint én Liluval.
Tíz évvel ezelőtt néhány ügyféllel indultatok. Hogyan váltatok a legismertebb PR-ügynökséggé?
Rengeteg munkával és azzal, hogy nyitottak voltunk a változásra, mindig figyeltünk rá, merre megy a világ. Pont ezért nincs nálunk most annyi sztár, más irányra erősítettünk rá. A Danubius Rádió volt a legelső ügyfél, valamint Gáspár Laci és a Fiesta.
A PR-szakmát pedig, mint említettem, Kozsónál kezdtem. Készítettem vele egy rádiós interjút, majd felkért, hogy csináljam a PR-ját. Bár közgazdászként végeztem és van egy marketing- és reklámmenedzser másoddiplomám, egészen addig nem alkalmaztam az ott tanultakat, rádióztam és tévéztem (Magyar Televízió, gazdasági híradó, szerkesztő-riporter – a szerk.).
A hőskorban csöppentem bele a szakmába, amikor a személyes kapcsolatok még a mostaninál is többet nyomtak a latba. Posztereket, CD-ket vittünk be szerkesztőknek, akkor még egy klipforgatásra az egész magyar média kivonult. Közben a VIVA TV-vel, vagyis az akkori Z+-szal is nagyon jó kapcsolatot építettem ki, majd felkértek, hogy csináljam az ő PR-jukat. Így váltottam megint. Ott ismertem meg Lilut és Balázst is, majd jöttek más megkeresések is, többek között a Danubius, ami azóta is tart, immár Class Fm-ként.
A válság nekünk segített, a marketingbüdzséket megvágták, olcsóbb volt a PR. Mi pedig elkezdtünk a cégek, a multik irányába nyitni. Persze a sztárokkal a kapcsolat megmaradt, de nem mint menedzsment, hanem egy-egy projektünkhöz „használjuk” őket. A Red Lemon a mainstream média világában kiemelkedően erős, ehhez pedig szükség van a sztárokkal való folyamatos együttműködésre.
A cégek felfedezték azt, hogy ha el akarnak jutni a vevőikhez, kikerülhetetlen számukra a bulvármédia világa. Ebben segítünk mi nekik.
Sikeres nő vezető pozícióban, édesanya és feleség. Hogyan csinálod?
Amikor felismertem, hogy az idő ketyeg, és ha szeretnék gyereket, lassan vissza kell venni a munkából, akkor a férjemen keresztül megismertem Sanát, akit bevettem a cégbe. Életem egyik legjobb döntése volt. Tökéletesen kiegészítjük egymást, gyakran egymás mondatait fejezzük be, holott nagyon különbözőek vagyunk: ő sokkal lazább, én néha rettenetesen kocka és vonalas tudok lenni. (nevet)
Nem telt bele egy év, beletanult a szakmába és átvette az ügyfeleket, így ma már igazából ő az operatív vezető, én pedig kicsit háttérbe húzódtam. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem tartom rajta a szememet a dolgokon, mindenről egyeztetünk, mindent „látok”, de gyerek mellett az a munkatempó, amit előtte produkáltam, nem vállalható. Persze még mindig az van, hogy lerakom a gyereket, és éjfélig ott ülök a gép előtt.
Hogyan teremted meg az egyensúlyt munka és család között?
Bevallom, sokszor nehezen. Amikor Blankát vártam, konkrétan odaköltöztettük az irodát a szomszéd utcába, hogy minél több időt próbáljunk nyerni. És valóban, kettő percre volt az iroda. (nevet) Van egy pótnagyink is, aki Blanka születése óta jár hozzánk.
Eleinte úgy nézett ki egy napunk, hogy reggel felkeltem, megetettem, együtt voltam Blankával, majd leraktam aludni és átrohantam az irodába. Amikor ébredezett a gyerek, rohantam vissza. A délutáni alvásnál ugyanez.
Blanka pedig sokszor semmit nem érzékelt abból, hogy én nem vagyok ott. És ez így ment évekig, majd persze változtak az alvási szokások. Aztán jött az óvoda, oda is az esetek 95%-ában én viszem és én is megyek érte. És ovi után fekvésig van az az időszak, amikor csakis vészhelyzetben veszem fel munkaügyben a telefont.
Hogyan fejeznéd be azt a mondatot, hogy minden sikeres nő mögött áll egy…?
…férfi. A legnagyobb támaszom Kristóf (Rubin Kristóf – a szerk.). Mint férj és mint a gyerekem apja. Támogat és segít abban, hogy legyen erőm dolgozni és a lehető legkevésbé sérüljön az „anya” énem. Ugyanakkor tudom, hogy ha egyszer azt mondanám, mindent befejezek és csakis anya akarok lenni, ő azt is vállalná, hogy eltartja a családot, ha kell.
Ez természetesen biztonságot ad egy nőnek. Azt, hogy a cégem itt tart, nagyban neki köszönhetem, hiszen ha akkor nem hoz össze minket Sanával, akkor valószínűleg nem itt járnánk. Én azért tudok sikeres lenni, mert ő ott van nekem a háttérben, és hiszem, hogy ez fordítva is igaz.
Persze, többféleképpen is befejezhetném ezt a mondatot, de első helyen mindenképpen ő áll. Ugyanakkor ha Sanára gondolok, akkor befejezhetném úgy is, hogy egy másik sikeres nő áll mögöttem. És úgy is, hogy egy lojális, megbízható, erős csapat. Mert a kollégáim egytől egyig ilyenek. Soha nem kívánhatnénk jobb munkatársakat. A Red Lemon sikeressége nagyban nekik is köszönhető.
Ahhoz, hogy sikeres és boldog legyél fontos tehát a biztos hátország – minden fronton. Család, társ, barátok, kollégák. Hiszem, hogy egyedül nem megy. És talán a legfontosabb, hogy megtaláljuk az egyensúlyt a munka és a magánélet között.
