Nem könnyű ezt a cikket megírnom. Amikor a szerkesztőm kifejtette, miről szeretnének olvasni, rájöttem, hogy a téma nem véletlenül talált meg. Pont az, ami jó ideje foglalkoztat. Miért ragadunk benne egy kapcsolatban, annak ellenére, hogy nem azt adja, amire szükségünk van? Azt hiszem, ez most egy önvallomás lesz.
Nem vagyok ám nagy kapcsolatszaki, többet voltam életemben egyedül, mint párkapcsolatban. Ezt sokáig a legnagyobb képtelenségemnek éreztem, fájt, és csak idén kezdtem el puhán közelíteni ehhez, mindeddig utáltam magam emiatt. Dübörgött bennem a kérdés: hogyhogy az alapvető dolog, a párkapcsolat nem megy nekem? Hiszen társas lény (lány) vagyok, mint a többi ember, vágyom rá, és éreztem is magamban, hogyan működhetek jól, láttam magamat lelki szemeim előtt. Időszakokra, pillanatokra valósult meg, így a sikertelenség miatt előfordult, hogy hosszú hónapokra bezárkóztam. Éltem a magányomat. Persze, egyszerűbb lett volna kimenni, élni, de nem ment. Életünk során a fájdalommal is találkozni kell.
Miért múlik a szerelem?
Volt egy többéves kapcsolatom, ami csodásan indult, szerelmesek voltunk, szárnyaltunk. Másfél év után valami elkezdett nem tetszeni, már nem adta azt, amit előtte. "Valami nem jó", mindig ez szólalt meg bennem. Akkor még nem tudtam, mi az, ami nem stimmel, és elkezdtem a fiúban, a kapcsolatban keresni a hibát. Évekig ezzel voltam elfoglalva, miközben ő kitartott, és csak szeretett, minden hülyeségem, démonom, hibáztatásom és szakítási próbálkozásommal együtt is.
Hogy mi nem tetszett? Semmi nem tetszett. Nem is értettem magamat, hiszen szeret, szeretem és mégsem megy.
A közeledését elutasítottam, a szeretetét félreértettem, a gyengédségét gyengeségnek fogtam fel, az erejét megkérdőjeleztem, amikor ő gyorsítani szeretett volna, én lassítani.
Mi volt a baj? Ma már látom. Hogy a fejemben lévő képnek nem felelt meg. A valóság nem találkozott az elképzelésemmel. Azt is elhibáztam, hogy a figyelmem mindig rá irányult, sosem magamra. Nem jutott eszembe az örök érvényű: magadban hozd létre a változást, amit a világban látni szeretnél. Benne akartam a változást, gondolván, akkor majd jó lesz. Jó lesz nekem is. Önző voltam, csak magamnak akartam a jót, közben őt elfelejtettem számításba venni. Végül ő döntött, továbblépett. Nagyon nehéz volt ezekkel szembesülnöm, viszont meg kellett tennem, hogy elkezdődhessen a fejlődésem.
Tanulójárat
Számomra ez a kapcsolat eddig a legnagyobb tanulásomat jelentette, ahonnan egyébként sok-sok szép emléket és érzést hoztam magammal. Rávilágított, hogy érzelmileg fel kell nőnöm. Rájöttem, hogy a partneremben keresem önmagam, az ő reakciói szerint határozom meg magamat. Azért "száműztem" magam a kapcsolatba, mert önmagamat nem találtam. Benne, általa léteztem, azt éreztem, nélküle nincs élet. Féltem elmondani, mi bánt, valójában nehezen találtam a saját érzéseimet. Féltem kilépni, nem bíztam benne, hogy lesz jobb, teljesebb. Féltem, hogy más nem fog úgy szeretni, mint ő. Féltem szeretni is, féltem kinyitni magam, feltárni igazán a lelkemet, hiszen akkor sebezhetővé válok.
Ha túlságosan megszeretem, az nem jó, mert ha netán elveszítem, az nagyon fog fájni, ezért inkább csak résnyire nyílok meg… Féltem az egyedülléttől is, nem tetszett a csend.
Hogyan tovább?
A konklúzióm a következő: mindvégig magammal volt a bajom. Ha tisztelem magamat, akkor kiállok magamért, ha valami nem jó. Nem pörölve, a másik fejét leüvöltve, hanem a saját érzéseimet közölve. Ha szeretem magamat, megvédem magam és nem félek, hogy elhagynak. És ha szeretem magamat, képes vagyok a másikat is szeretni. Ha elfogadom magamat, akkor a partnerem, a férfi másságát is el tudom fogadni, nem rakom be mindenféle fakkba, nem ítélkezem a hülyeségei fölött. Nekem is vannak hülyeségeim, csak nem ott és nem abban a formában.
Egy másik szemléletmódra váltottam. Tükörként kezdtem tekinteni azokra a dolgokra, amik a partnerben zavarnak és nagy nehezen felfedeztem magamban is.
Rögös az út a belsőnkben. Szóval a helyzet az, hogy lehet, valójában nem is rossz nekünk egy adott kapcsolatban, csak az ideáinkat kell picit elengedni és magunkat a piedesztálról leemelni. Ha mégis az van, hogy tényleg rossz a helyzet, akkor fel kell kutatni, miért éltek tiszteletlenségben és szeretetlenségben.
ÉS még egy okosság: tökéletes nincs. Mindenki úgy jó, ahogy van.
A változást kezdjétek magatokkal!
