Kedden munka után az első dolgunk volt, hogy elszaladjunk a Ferenciek terére a Jégbüféhez, hogy saját szemünkkel lássuk, igaz-e a hír, hogy hat évtized után végleg bezár. Ami pedig a kirakatban fogadott minket, arra nem számítottunk. Az ablakon ugyanis ezt a feliratot olvastuk:

Igen, valóban most szombaton fagyizhatunk utoljára a Jégbüfének ebben a formájában, ám úgy tűnik, a bezárás korántsem jelenti azt, hogy végleg megszűnik a pesti cukrászda. Máris kevesebb, mint két évet kell aludnunk az újranyitásig!

Mindenesetre az biztos, a Jégbüfé és a Párizsi udvar az építkezés után már nem lesz ugyanolyan, mint volt, ezért készítettünk nektek néhány fotót róla, és felidéztük az emlékeinket a cukrászdáról.

Én mindig mindenkitől csak hallottam róla, de sosem jutottam el. Kívülről viszont, akárhányszor arra jártam, megcsodáltam 

– mondta Nóri, aki ezen a nyáron talán nemcsak a Sziget-szüzességét veszti el, hanem még gyorsan a Jégbüfét is felkeresi a héten.

Én ott ettem jó fagyit: Budapest névre hallgat. Csokis piskótából készül – állítólag. Imádom. Imádtam

– emlékezett vissza a Eszter, akinek lelkesedése még a szkeptikus képszerkesztőnket is meggyőzte, hogy adhat egy esélyt a Jégbüfé fagyijának, annak ellenére, hogy mikor ott járt, soha nem sikerült jól választania.

Neee… a világ legjobb sajtos pogácsáját ott adták….

– reagált a hírre Olga.

Nekem pedig az jutott eszembe, gyerekként már a Puskin mozi magasságában kezdtem el bociszemeket meregeti a szüleimre, hogy mire a Jégbüféhez érünk, mindenképp kapjak gofrit, amit a Párizsi udvarban ettem meg, miközben a hologrambolt kirakatát nézegettem hosszú perceken keresztül.