Életem hajnalán – no, nem mintha most a végét járná – ezeket úgy vártam. A dolgokat, amiket még nem éltem át. Első történések, így neveztem magamban olykor. Aztán jöttek, megtörténtek, belém ivódtak, felszívódtak, egyek lettünk. Ettől lettem én én.
Az első csók ijesztő volt. Egy liftben történt, és nagyon féltem. Nedves volt, az biztos, de nem is ez volt életem csókja. Az később jött, és ez az első vicces történetté vált a baráti sörözések asztalánál.
Az első szerelem hazugság volt. Fájó, és azt hittem, soha nem gyógyulok ki belőle. Jó sokáig tartott, és akkor megtanultam, mi az a bánat. Hogy az ember tud így fájni, és ez valahol szép is meg borzasztó.
Az első munka olyan légies volt, kicsit eltökélt voltam, kicsit naiv, bizakodó és optimista. Kaptam fájó jeleket, de azért csak küzdöttem tovább, valahogy úgy gondoltam, olyan, hogy kudarc, nem létezik. De létezett.
Az első elengedés. Mikor megtanultam, hogy elengedni tényleg olyan, mint sokat sírni, dühöngeni, utána pedig valamikor érezni, hogy mint egy apró fonál, kirepül a kezemből a dolog. Csak egy leheletnyi nyom maradt bennem, épp csak annyi, hogy ne felejtsem el, legközelebb hogyan kell csinálnom.
Az első fizu, amit nem költöttem el, hanem beletettem a kis dobozkámba, és örültem, hogy van, megdolgoztam érte, van hová nyúlni, ha kell. Akkor már azt akartam tudni, hogyan gazdálkodjak vele jól, hogy túllegyek az első igazi gazdálkodáson, mikor költségvetést vezetek és tervezem a jövőt.
Az első pillanat, mikor feloldódott bennem egy blokk, ami fogva tartott évekig. Azt éreztem, repülök, és nincs az égnek teteje. Szabad voltam, és akkor tanultam meg azt is, hogy lehet a boldogságtól is sírni.
De most meséljetek ti! Hogyan emlékeztek az elsőtökre?
