Hazautaztam egyszer egy hétre, egyedül. Feküdtem az ágyamban, és arra döbbentem rá, hogy nincs olyan gondolatom, ami rólam szólna. Csak a másik felemről jutott eszembe egy csomó minden. A régi Andi-gondolatok elhagytak engem. Vagy inkább én hagytam el őket. Én hűtlen.
Pedig volt egy szuper párkapcsolatom, amit imádtam. Tényleg. De azon kaptam magam, hogy nem tudom, hol vagyok én. Lassan már csak arról tudtam beszélni, hogy milyen voltam, mikor még egyedül voltam. Meg rólunk. Meg róla. Csak „mi” léteztünk, de ez olyan „mi” volt, amiben ő volt túlsúlyban.
Nem azért, mert olyan volt, nem azért, mert elnyomott és kikényszerítette. Nem kérte sohasem. Bennem volt a hiba. Ő olyan volt, amilyen, dominánsabb, de megértő. Én is az voltam, de tele voltam béklyókkal: egy kis mártíromság, egy kis alacsony önbizalom, maximalizmus, na és a megfelelési kényszer!
Cserekereskedelem alakult ki köztünk, amit ügyesen alakítgattam. Mindennapos meglepetések, különleges bánásmód, túlzott adakozás, csak hogy cserébe visszakapjak bármilyen jelet. Épeszű ember nem bírná idegekkel.
Azt gondoltam, ha nem adok sokkal többet, engem sosem fognak szeretni, mert nem hallok.
Rengeteg teraszon üldögélés, mélabús láblógatás és sírás kellett, míg rájöttem erre. Tudtam ám sajnálni magam, hogy mekkora hülye vagyok, de aztán elkezdtem kiépíteni mindent, újra. Új emberek, barátok, célok, a régi énem előhívása. Amit régen csináltam, újra kezdtem, és az Andi-gondolatok is visszajöttek. Lett saját terem, saját időtöltésem, saját véleményem. És a ,,mi”-ben is már egyforma arányban állunk.
Ti tudjátok, hol kezdődtök ti a párkapcsolatotokban?
Borítókép forrása: Pixabay
