A nyár kisiskolás koromban azt jelentette, hogy apa feltölti a medencét, napokig ott vagyok a mamánál, a kiscicáimmal játszom, dinnyét és főtt kukoricát eszek és akkor fagyizok, amikor csak akarok. A tanulásról – pláne a matekról – három hónapig szinte teljesen megfeledkeztem. És milyen jó volt.

Aztán később ez kicsit átalakult. Jött az első nyári csók, amiből szerelem lett. Tisztán emlékszem, olyan volt, mintha kinyílt volna előttem a világ… rájöttem, hogy a nyár másról is szólhat, olyan dolgokról, amikről eddig nem is tudtam. Akkor kezdtem eljárni otthonról, „bandázni” a barátaimmal, ahogy a nagyok csinálják, és akkor néztem először hullócsillagokat a fűben fekve. És még jó pár évig ugyanezt tettem.

Aztán egy idő után már ez sem volt elég, megint másra vágytam: a bulizásra, a pezsgésre. Elmentem életem első fesztiváljára, ami annyira tetszett, hogy haza sem akartam jönni. Szerintem az a pár nap olyan, amiről minden fiatal álmodik. Barátok, zene, naplemente és az éjszakák, melyekről sosem tudhatjuk, hogyan végződnek. Ó, te nyár! 

Most már azonban dolgozom, és azt vettem észre, hogy a nyár elsuhan mellettem. Augusztus van, mindössze egy hónap maradt a nyárból, abból, amit egész eddigi életemben mindennél jobban vártam. Most pedig valahogy kimaradt. Vajon ezentúl is ez lesz? 

Elveszik, elbújik, máshoz szalad, elfogy a napsütés, nélkülem peregnek a NYÁR napjai? Nem akarom, még nem akarom elengedni a nyarat. Vagy a gyerekkoromat őrizném. Nem tudom.