Csallóköz, ahonnan származom, igazán jó kis hely, a levegő is olyan más, semmivel sem összetéveszthető. Az otthon szaga az, amiről tudom, itt nőttem fel, amibe belekeveredik a búza meg a napfény. Meg persze a Duna. Merthogy Pestben is az nyugtatott mindig, mikor ide kerültem, hogy ha bármi történik is, a Duna mindig itt lesz. Kisétálhatok, leülhetek a lépcsőre, és nézhetem akár órákig is, míg meg nem nyugszom.

Ez az érzés taszított mellbe a hétvégén is, mikor a Dunán csónakáztam. Keresztapám húzta az evezőt a gyamosabb részeknél, máskor meg a motor segítette menni a kis fahajót. Olykor meg kikapcsolta, és csak suhantunk csendben. És az volt a legjobb.

Szeretem, ahogyan finoman felszakítja a vízfelszínt a csónak, meg hogy olyanokat látok, amiket Pesten alig. Hogy csend van, és mégis akkora az élet ott, ha van rá szemed és meglátod. A szitakötők tánca, a tébláboló gém, a megriadó béka, meg a hattyú a kicsinyeivel. Amiről egyből eszembe jutott gyerekkorom kedvenc meséje, A rút kiskacsa. Hittem a kiskacsában. Meg eszembe jutott az is, hogy az első fogalmazásomat is erről a helyről írtam, és mikor megdicsértek miatta az iskolában, akkor már éreztem, hogy az írás meghatározó dolog lesz az életemben.

Szóval így siklottam a vizen, elmerengve mindenen, miközben a parton a mókusok rágcsálták az asztalra kitett diót, a lemenő nap pedig vörösre festette a vizet. A nyugodt vízfelszínt csak a vízipókok ugrálása zavarta meg néha, mikor kattintgattam:

Küldjetek képet a ti nyugalomszigetetekről!