Helló! Akkor most rád kacsintok, jó? Innen, olyan jó harminc évvel későbbről, a jövődből, amit annak idején olyan szépnek képzeltél el. Szép is. Nem mindig csupa fény, és voltak baklövések is – különösen, ha a párkapcsolatokat nézem. Spongyát rájuk.
Most úgyse az a célom, hogy azokról írjak neked, amelyek megvalósultak. Nem feltétlenül teszem közkinccsé azt, amit átéltem, amelyekből tanultam, amik után megráztam magam és talpra álltam. Na jó, néha csak kecmergés volt. Nagy szaladások. De arról majd máskor súgok, csak neked. Majd terápiázunk egyet valamikor egy jó kis kávé mellett.
Most azonban a Hufnágel Pistikről írok neked, azokról a fiúkról, akik bekopogtattak hozzád, te meg elküldted őket, vagy elszaladtál. A meg nem valósult, be nem teljesedett szerelmekről írok. Így kicsit könnyebb az írás, nem zaklatnálak fel nagyon… elvégre csak 15 éves vagy. Épp akkorka, mint most a lányod… izé, a lányom, a lányunk… skizó kicsit a helyzet, de azért izgalmas ez a levelezés veled.
Figyu! Emlékszel arra a srácra, tudod, arra (Misire), aki akkor kezdte az egyetemet, amikor te még csak kis csitri voltál, ő meg beléd bolondult? Az építőtáborban kattant rád. Egyszer elmesélte, hogy egy vékony, áttetsző kis ruha volt rajtad, amikor észrevett, sorban álltál a többiekkel a májkrémes, vékony kis vacsoráért, és a nap esti fénye átvilágította a ruhádat. Szinte meztelen voltál, de te nem vettél észre semmit. Annyira fiatal voltál, annyira gyerek, hogy eszedbe se jutott, mennyire megdöbbentően pikáns a látványod.
Az ártatlanságod tetszett meg neki. Az, hogy magamutogatásod nem volt tudatos. Meg hogy sose látott gyönyörűbbet nálad. A melledet dicsérte, és te zavarba jöttél. Neked a melled akkoriban nem a gyönyörűségek forrása volt, hanem probléma. Túl nagy, nehéz, takargattad, ha csak tudtad. Akkor éppen nem lehetett. Kánikulai napok voltak, szellős ruhára vágytál.
Azt is mondta, azokra a percekre örökre emlékezni fog. A lebarnult bőrödre, a melledre, arra, hogy vidáman, gondtalanul visszamosolyogtál rá. Ő meg beléd szeretett.
De egyetem előtt elvitték katonának. Csak pár napot voltatok együtt. Neked annyira nem tetszett a srác, de vonzott érettsége, hogy lehet vele beszélgetni. Hogy okos. Nem volt nagyon szép a fiú, hosszú barna haja és fekete keretes szemüvege alternatív jelleget kölcsönzött neki, neked meg inkább az izmos, erős fiúk tetszettek. Biztonságra vágytál jobban, hogy valaki emeljen magához. Ő erre nem volt képes, meg nem is tudott melletted maradni. Azért vártad a leveleit. Hosszú leveleket írt, amikben beszámolt szinte minden percéről. Rólad is kérdezett, de nem láttad gyönyörűnek a leveleket. Csak jó volt, hogy van valakid. Hogy neked is van valakid. Egyetemista, katona. Meg akkoriban nagyon vágytál arra, hogy tartozz valakihez. Egyedül voltál nagyon. Úgy család nélkül.
Zavarba hozott azonban kutató keze, és a csókjaihoz se voltál elég érett. Menekültél előle, hiába vezetett első útja hozzád, nem vállaltad még nőiességedet.
Jól tetted. Nem voltál még nő. Azt nem tudom, jól tetted-e, hogy aztán elküldted. Biztosat sose lehet tudni, de az biztos, hogy nem passzolt az érettségetek egymáshoz. Ő szerelmet és szexet akart, te meg gyerek voltál, csak védelmezőt kerestél. Sírt, amikor elküldted. Ez meglepett. Érted sose sírt még senki. Zavarba jöttél attól a sírástól.
Aztán volt még valaki, akire máig emlékszem. A vonaton ismerkedtetek meg. Akkor már ismerted a gyerekei(nk) apját is. Hozzá tartoztál, de az a fiú, ott a vonaton, megszólított. Direkt szembe ült le veled, és Kelenföldig se jutott a vonat, ti már mély beszélgetésbe merültetek. Na, az a fiú… a mai napig megremeg a szívem, ha rá gondolok. Szerintem ő maga volt a csoda.
Smaragdzöld szemét évekig kerested te is mindenütt.
Mikinek hívták, és a családjához utazott haza, hogy elköszönjön tőlük. Ment ki Oroszországba, atomerőművet építeni. Öt évre szóló szerződést írt alá, és te azt hitted, hogy ez a szerelem ennyi. Másfél óra a vonaton. Fehérvártól Siófokig csókoltátok egymást. A legszebb vonatút volt a világon. Forró volt a keze, és ne félj, nem gondollak ledérnek, se könnyelmű kalandkeresőnek… annak a fiúnak a keze nagyon is jó helyen volt a derekadon.
Két év múlva egy képeslap végre eljutott hozzád. Azt írta, sokat írt már, nem érti, miért nem válaszolsz. Azt írta, a tőled kapott fénykép tartja benne a lelket.
Naponta téged néz. Élete szerelme vagy.
Emlékszel másra is? Én igen, voltak más fiúk, más szerelmek is, de egyik sem volt ennyire erős, ennyire izzó, mint ennek a két fiúnak a szerelme. Talán ők voltak a bizonyos „Hufnágel Pista” az életedben. Azért ne bánkódj, mert ugyan csak halkan súgom… de a te történeted most ért fordulóponthoz. Úgy igazán.
Azt írta, megbetegedett, ahogy annyian mások is azon az építkezésen, és lehet, sose jön haza. Napokig sírtál miatta, az elveszett, a bimbójában halt szerelem miatt. Nyálas a történet? Te tudod, miről mesélek! Már nem kell sírnod miatta, én sem sírok. Remélem, túlélt mindent, hazajött vagy sem, de lett új szerelme, családja. Csak ezt tudom elképzelni. Nincs, nem lehet más vége a történetnek.
