Mi a saját életünkbe zárva, valami csodának csak a kifutását látjuk, érzékeljük és csak kapisgáljuk azt a mechanizmust, erőt és szabályszerűséget, amely okán létezünk, működünk, szeretünk. Talán ennek a csodának a nagyon egyszerű leképezése az a zongora, amely billentyűire erősített ecsetekkel fest színes képeket. Ha nem látnánk a zongorát működés közben, fogalmunk se lenne arról, hogy mi történt, hogyan jött vajon létre a kép, ki alkotta azt és milyen zene szólt közben... nézzétek, hallgassátok, érezzetek rá a párhuzamra. Tényleg csak véletlen lenne?
Pár perc csoda. Pár perc, amikor kiderül, hogy a riasztó, taszító csúf külső mögött, milyen csodás szépség lapul. Nézzétek meg, és keressetek párhuzamot a saját életetekre vonatkozóan.
2018-ban, amikor a csapból is a testpozitivizmus, a sokféleség, az önelfogadás, a tökélesség elleni küzdelem (éljen, a teljesség!) zajlik, egyszer csak jön Alice Roberts anatómus, aki megalkotta önmaga tökéletes verzióját, akit Alice 2.0-ra keresztelt. A látvány több mint hátborzongató.
Mostanában sokszor hallom, mennyien utálják az állatkerteket, mert szerintük állatkínzás, ami ott folyik. De vajon tényleg annak minősül az állatkertek munkája? A válasz korántsem olyan egyértelmű.
Ha eddig azt hittétek, hogy egy antarktiszi kutatócsoportot főként férfiak alkotnak (nagyot tévedtetek), tökéletesen igazatok volt: ennek hátterében az áll, hogy a reál- és természettudományos pályát még mindig nagyon kevés nő választja. De miért van ez így és mit lehetne ellene tenni?