Uğur Gallenkuş török fotóművész szívfacsaró képeken mutatja be világunk kettős arcát. E mellett a képek mellett nem lehet elmenni önvizsgálat nélkül. Rólunk is szól. Hozzánk is szól. Tükröt tart. És felteszi a kérdést: mi lesz holnap?

Egyre többen érzik ezt, de nem is olyan könnyű a mindennapokban megvalósítani mindezt és ennek nem csak az az oka, hogy benne élünk egy KÉSZ valóságban, ahol megszoktuk a tálcán kínált dolgokat és kényelmet, ahol leszoktattak minket a gondolkodásról és az egyéni utak kereséséről, de mások ellenérzései is akadályozhatnak minket abban, hogy új, a környezettel gyengédebb kapcsolódást építhessünk ki.

Azok közé tartozunk, akiknek fontos a környezetvédelem. Teszünk is érte, ha tudunk, de néha már az a jó, ha nem teszünk ellene, ha csak mentjük, ami menthető - még egy ideig. A papírdobozok is sokszor sokkal hamarabb végeznék a szemétben, ha nem lelnék kreatív megoldást újra felhasználásukra. Ez a videó, reméljük inspirál majd titeket is.

A munkánkban sokszor igyekszünk megszüntetni a holt időket, kihasználni az időgazdálkodás adta lehetőségeket, és kisajtoljuk az utolsó csepp belső hatékonyságjavítási lehetőségeket is. Mégis, meg kell adni a szervezetnek a kemény intenzívebb munka mellé az intenzívebb pihenés lehetőségét is.

Az idő pénz, szoktuk mondogatni. Talán ez az oka annak, hogy az emberek sokszor teljesen figyelmen kívül hagyják az alvásigényüket, és fáradtan, zombiként dolgozzák végig a napot, ahelyett, hogy ebédszünetben beiktatnának egy-egy “powerszundit”.

Akik sokat szoronganak, pánikbetegek vagy depressziósok, azok sokszor már észre sem veszik, hogy önmagukat pusztítják. Ilyenkor kell, hogy nyitott szemmel járjon a család, a barátok vagy a munkatársak.

Sok helyen azt hallja az ember, hogy a műanyag nem bomlik le – ez nem igaz, csak nagyon hosszú időre van szüksége, és közben végig szennyezi a levegőnket, derült ki egy friss kutatásból.

Remélem, sok sorstársam fog hevesen bólogatni, amikor azt írom le, hogy én képtelen vagyok nemet mondani az édességre, ha van otthon. De tényleg, ha a férjem vesz egy rakat édességet, akkor én azt az utolsó morzsáig benyalom, lelkifurka nélkül. Szerintem ez több mint genetika. Ez már tehetség.