Ez a nő minden egyes anyánál nyitogatja a pofonládát. Gyönyörűszép idő van, ezért kimész a gyerekekkel a játszótérre, a kicsik futkároznak, a felnőttek beszélgetnek. És akkor meglátod őt. Magasított cipő, feszülős nadrág, kivágott felső, belőtt haj és öt kiló smink. A gyereke a legdrágább ruhákban feszeng, mert az anyja nem engedi, hogy “koszolós” játékokkal játszon. A hinta esetleg szóba jöhet, de a homokozó, csúszda, vagy egy kis fogócska túlságosan tönkretenné a csini ruhákat.

Persze a külső nem minden…

Természetesen az én drága angyalom az, aki minden kisgyerekkel szívesen játszik. És a sok gyerek közül, pont a milédi csemetéjét szemelte ki…Nem tudom kiverni a fejemből, ahogy húzza el a gyereket az enyém mellől, mintha valami lepratelepen lenne, ahol nem szabad hozzáérni senkihez sem. Odaléptem hát, biztosítva arról, hogy semmi gond nem származhat abból, ha egy kicsit engedjük őket játszani. Ha már ott vagyok, akkor beszélgethetünk is egy kicsit, hiszen lehet, hogy a temérdek vakolat alatt jó barátra találok. A megérzéseim azonban nem csalatkoztattak meg, ez a nő egy rémálom volt… Kizárólag a pénzről tudott beszélni, a családjuk remek anyagi helyzetéről, na meg arról, hogy kik a legdögösebb apukák. Akkor eldöntöttem, jobb, ha a férjem nem hozza ki a gyereket a játszótérre.

Sajnálom azt a gyereket, aki a legdrágább ruhákban feszeng, mert az anyja nem engedi, hogy “koszolós” játékokkal játszon.

Forrás:

Unsplash.com

Ha látott közeledni egy férfit, rögtön beletúrt a hajába és valami kéjes vigyor ült az arcára, hiába várta otthon őt is egy szerető férj. A többi anyuka felé egy pillantást sem vetett, de amint megérkeztek az apukák, azonnal integetni kezdett, a feszes nadrágban lehajolt, és igazgatta felsőjét, hogy minél inkább látszódjon a már amúgy is hatalmas dekoltázsa. Ahogy néztem ezt a nevetséges pávatáncot, egyszerre undorodtam és sajnáltam őt. Nem tudom, mi állhat a háttérben, de az biztos, hogy ez így nem egészséges…

Nem tudom, hogy a négy fal között mi történik, de amit a játszótéren, vagy az oviba menet látok, az nem egy kedves és szerető édesanya képe. Sokkal inkább egy kiéhezett prostinak tűnik, aki a gyerekét használja csalinak egy-egy dögösebb apuka levadászására. A látvány miatt pedig sokan váltottak már játszóteret, köztük én is…

Móni történetét Juhász Adél jegyezte le.

A Milyen anya öltözik fel a játszótérre úgy, mint egy örömlány? bejegyzés először Vous-én jelent meg.

Emlékszem még gimiben volt egy nagyon hosszú napom, ráadásul az utolsó óránk is tesi volt, amikor elgyalogoltam a végállomásra azért, csak hogy legyen helyem a buszon. Lehuppantam, és élveztem a kényelmes ülőhelyet. Aztán amikor megtelt a busz, megláttam az ősz hajzuhatagokat, és a hangos sóhajokat is meghallottam. Aznap nehéz volt, nagyon nehéz, de felálltam és átadtam a helyem két hölgynek. Ezután végig arról beszélgettek mennyire jó volt egész nap a termálban – mit ne mondjak, belül zokogtam. 

Előfordult, hogy egyetem alatt gyakran hordtam csuklórögzítőt, annyira fájt a kezem, a másikban pedig a táskámat tartottam. Mondanom sem kell, hogy így szinte lehetetlen kapaszkodni, hogy orra ne essen az ember, de ha kellett, álltam. Amikor pedig dolgozni kezdtem, egyre többször voltak nehéz napjaim. Volt, hogy 12 vagy 14 órás munkát tudtam magam mögött, amikor utaztam haza a villamoson. Testileg és lelkileg is ki voltam merülve, de nem mertem megengedni magamnak azt a luxust, hogy üljek és a telefonom nyomkodjam, mert egyre csak az járt a fejemben, hogy holnap a címlapra kerülök:

Vagy valami hasonló címmel a főoldalon a zombi fejemmel. Egyszerűen csak ilyenekre tudok gondolni. Természetesen így is értek meglepetések, hiába a jó modor, és hogy mindig átadom a helyem. Sokszor előfordult, hogy megkaptam a “mai fiatalok” odaböffentését, ugyanis, amikor a járat egyáltalán nincs tele, és rengeteg hely van (ráadásul nem is az idősek, és terheseknek kijelölt helyen ülök) megengedem magamnak, hogy üljek. Mégis akad olyan, aki fel szeretne állítani, mert az a hely tökéletes számára. Én pedig még akkor is átadom, hiába van még húsz ülés, hiába vannak fiatal fiúk körülöttem, megteszem.

Felbotorkáltam a villamosra, elképzelve, hogy ülések százai várnak rám, hogy az összes eddigi kedvességem kifizetődik, és bűntudat nélkül utazhatok a végállomásomig ülve. Nagyot koppantam, mivel bármerre néztem, senki sem állt fel, amikor rám nézett. Átok ül rajtam – gondoltam, és elbicegtem, hátha találok egy helyet, ahol nem borulok fel. Ekkor mögöttem egy férfi hangosan ordibálni kezdett az utasokkal:

Hát nem látják, hogy mankóval van?! Senki sem adja át neki a helyét?!

Ettől csak még kínosabban éreztem magam, de továbbra sem mozdultak az emberek. Oké, ez hivatalos. Örök életemben állni fogok… Ekkor egy idősebb ember próbált átadni egy kis sarkot, ahol viszonylag jobban meg tudnék kapaszkodni, már a sírás kerülgetett, hogy egy bácsika próbál segíteni…

Tudtam, hogy most le szabad ülnöm, most nem bírál senki, mégis úgy éreztem, minden szempár engem vizslat…

Forrás:

Pexels.com

Végül egy fiatal srác kocogtatta meg a vállam, és a helyére mutatott. Nagyon szépen megköszöntem, ő elsétált, én pedig leültem a showműsor után, fáradtan és szánalmasan. Tudtam, hogy most le szabad ülnöm, most nem bírál senki, mégis úgy éreztem, minden szempár engem vizslat…Az érzés nem múlt el. Vajon örökre azt fogom érezni, hogy tilos helyet foglalnom? Még terhesen is? Vagy, ha idős leszek, akkor már rendben lesz? Valahogy úgy érzem, hogy akkor, meg azért fogok aggódni, hogy olyan görcsöt okozok valakinek, mint amit, anno nekem okoztak, ha megláttam az ősz kobakokat. Hiába vagyok kedves, és hiába tartom be az illemszabályokat, úgy érzem ebben a játszmában én sosem nyerhetek…

A Hát én már sosem ülhetek le a villamoson?! bejegyzés először Vous-én jelent meg.

Ez a nő minden egyes anyánál nyitogatja a pofonládát. Gyönyörűszép idő van, ezért kimész a gyerekekkel a játszótérre, a kicsik futkároznak, a felnőttek beszélgetnek. És akkor meglátod őt. Magasított cipő, feszülős nadrág, kivágott felső, belőtt haj és öt kiló smink. A gyereke a legdrágább ruhákban feszeng, mert az anyja nem engedi, hogy “koszolós” játékokkal játszon. A hinta esetleg szóba jöhet, de a homokozó, csúszda, vagy egy kis fogócska túlságosan tönkretenné a csini ruhákat.

Természetesen az én drága angyalom az, aki minden kisgyerekkel szívesen játszik. És a sok gyerek közül, pont a milédi csemetéjét szemelte ki…Nem tudom kiverni a fejemből, ahogy húzza el a gyereket az enyém mellől, mintha valami lepratelepen lenne, ahol nem szabad hozzáérni senkihez sem. Odaléptem hát, biztosítva arról, hogy semmi gond nem származhat abból, ha egy kicsit engedjük őket játszani. Ha már ott vagyok, akkor beszélgethetünk is egy kicsit, hiszen lehet, hogy a temérdek vakolat alatt jó barátra találok. A megérzéseim azonban nem csalatkoztattak meg, ez a nő egy rémálom volt… Kizárólag a pénzről tudott beszélni, a családjuk remek anyagi helyzetéről, na meg arról, hogy kik a legdögösebb apukák. Akkor eldöntöttem, jobb, ha a férjem nem hozza ki a gyereket a játszótérre.

Sajnálom azt a gyereket, aki a legdrágább ruhákban feszeng, mert az anyja nem engedi, hogy “koszolós” játékokkal játszon.

Forrás:

Unsplash.com

Ha látott közeledni egy férfit, rögtön beletúrt a hajába és valami kéjes vigyor ült az arcára, hiába várta otthon őt is egy szerető férj. A többi anyuka felé egy pillantást sem vetett, de amint megérkeztek az apukák, azonnal integetni kezdett, a feszes nadrágban lehajolt, és igazgatta felsőjét, hogy minél inkább látszódjon a már amúgy is hatalmas dekoltázsa. Ahogy néztem ezt a nevetséges pávatáncot, egyszerre undorodtam és sajnáltam őt. Nem tudom, mi állhat a háttérben, de az biztos, hogy ez így nem egészséges…

A legszomorúbb pillanat az volt, amikor a kislányom átölelte játszótársát, válaszul az anyja lefejtette róla a kis kezeit. Szegény gyerek ismét barát nélkül maradt, de legalább tiszta és csinos ruhában…

Nem tudom, hogy a négy fal között mi történik, de amit a játszótéren, vagy az oviba menet látok, az nem egy kedves és szerető édesanya képe. Sokkal inkább egy kiéhezett prostinak tűnik, aki a gyerekét használja csalinak egy-egy szexibb apuka levadászására. A látvány miatt pedig sokan váltottak már játszóteret, köztük én is…

Móni történetét Juhász Adél jegyezte le.

A Milyen anya öltözik fel a játszótérre úgy, mint egy ribanc? bejegyzés először Vous-én jelent meg.

Igen, így, felkiáltójellel és annak minden fényével, örömével és lelkesedésével tolja fel naponta többször a csemete, csemeték fotóit. Lalika áll. Lalika eszik. Lalika kitátja a száját. Lalika becsukta a száját. Lalika néz. Lalika nem néz. Lalika 1 naposan, Lalika 2 naposan. Lalika egy hetesen…. és így tovább az idők végezetéig…. Ismerős ugye?

baby-390555_1920

Forrás:

pixabay

Ahogy az is ismerős lehet, amikor lelkes anyuka a saját tevékenységeit publikálja idegfeszítő precizitással: #anyavagyok főzök, mosok, teregetek. #anyavagyok boldog vagyok# , #sütanaphappanyanaklennni jó#
Még irritálóbb, amikor a fotókat giccses keretbe foglalva még annak is külön kell örülni, hogy anyuka a gyerek melletti munka ellenére, milyen ÜGYESEN bánik a rendelkezésére álló technológiával.

Az ismerősök pedig tőlük telhetően igyekeznek megfelelni az anya elvárásainak. Mi bevalljuk, itt a szerkesztőségben már korlátoztunk le volt kollégát is közösségi felületen elkövetett hasonló vizuál-kommunikációs terror miatt. Bizony. Lalika cuki és ügyes és szép, és anyuka, apuka nagyon ügyes, de nem vagyunk rá napi szinten ötvenszer kíváncsiak. #éspont.

Az élet így szép. Örülj, hogy süt a Nap. Már az indiánok is megmondták. Annyit érsz, amennyire tartod magad…. és így tovább. Szerintünk ilyenkor BÖLCSEBB dolog félreállni és utat adni, hadd áradjon az önjelölt próféták üzenete szabadon, csak minket ne érjen el. #éspont.

Borsófőzeléknek látszó borsófőzelék, ügyetlenül fotózott maszatos poharak, nem túl guszta gyümölcsfotók. Értékeljük az igyekezetet, főleg ha a fotórohamot az EGÉSZSÉGES táplálkozás oltárán követik el, de nem szeretnénk az összes diétás (és nem diétás) konyhai hadműveletet, és annak minden mozzanatát a hírfolyamban látni. #éspont.

Na ez nem kíván magyarázatot. Úgy ízléstelen ahogy van.#éspont.

Hirtelen sokan lettek zöldek. Ami lássuk be nagyon-nagyon-nagyon jó. Főleg, ha az valódi elköteleződésből fakad és nem csak a külvilágnak szól. Mert lehet valaki úgy is környezetvédő, hogy nem posztolja ki naponta többször, hogy AKTUÁLISAN most mitől zöldebb, mint egy órával azelőtt volt. Nem fogadott el nejlont. Vitt magával bevásárló szatyrot. Átharapta a torkát a zöldségesnek, „merazmégmindigtartnejlont”.

Szerintünk minden pozitív változás a környezetvédelem területén szép és szükséges. Azt napi szinten, pláne agresszív üzemmódban tolni egy kicsit sem.  Tudjuk, nehéz megtalálni az egyensúlyt a kommunikációban, hiszen mi magunk is szívesen „terjesztjük” az új és SZÜKSÉGES tudatos szemléletváltást ezen a fronton (is), de ha valami SOK, ha valami ERŐSZAKOS, ha valamiről lerí, hogy csupán színjáték, az pont fordítva sül el. Berzenkedünk tőle és nehezebben azonosulunk az egyébként valóban pozitív gondolattal.

A Posztolj tapintatosan közösségi oldalaidon – korlátoztunk már le volt kollégát mi is vizuál – kommunikációs túlkapások miatt bejegyzés először Vous-én jelent meg.

Ha az edzőteremben a gépeket használjuk, legyen nálunk egy törölköző, amit ráterítünk: ez minket is óv, hiszen ki tudja, ki feküdt rajta előtte, és az utánunk következőnek is higiénikusabb terepet biztosítunk. Sok teremben megtalálható fertőtlenítő spray és papírtörlő, amikkel szintén letisztíthatjuk a gépet – ne feledkezzünk el a fogódzkodókról sem, izzadt tenyerünk lenyomata nem túl guszta!

A cikk folytatását ide kattintva olvashatjátok >>>

VOUS-teszt: Mennyire vagytok képben az alapvető illemszabályokkal?

A legalapvetőbb illemszabályokkal – reményeink szerint – tisztában vagyunk. De vannak helyzetek, ahol az előírások nem feltétlenül evidensek számunkra, és persze vannak olyanok is, amelyek korábban kőbe voltak vésve, napjainkban azonban már kissé elavultnak számítanak, így modorossá tehet bennünket a használatuk. Összegyűjtöttünk nektek néhány példát, amivel letesztelhetitek, hogy mennyire vagytok képben >>>

A Edzőtermi etikett – mit illik, és mit nem? bejegyzés először Vous-én jelent meg.

1. A házassági vagy vallási ékszerek kivételével a gyémántokat csak 6 óra után szabad viselni.
2. Soha ne rázzatok kezet ülve. Mindig álljatok fel, nemtől függetlenül!
3. Ami az arccsókot illeti: egy csók (mindig a jobb arcra) Amerikában. Európában, országtól függően két vagy akár három puszi is elcuppanhat üdvözléskor.
4. Függetlenül attól, hogy bort vagy vizet isztok, ha egy üvegnek van egy szára, ott kell megfogni!
5. Étkezés végén a szalvétát a tányér bal oldalán kell elhelyezni – ez azt jelenti, hogy végeztetek az étkezéssel.
6. A só és a bors egy pár – soha nem szabad őket egyedül az asztalra tenni! Ha van só, akkor borsnak is lennie kell az asztalon!
7. Soha ne tapsoljatok közvetlenül az arcotok előtt, hanem inkább oldalra. Ez elegánsabb, és még vonzóbb is!
8. Egy hölgy és egy úriember soha nem mutogat.

7 tipp az 1800-as évekből, hogy tökéletes nők legyetek 

Bár ma már tudjuk, hogy nincs szabály arra, milyen egy „tökéletes” nő, a viktoriánus korban erről egészen mást gondoltak. A nőknek szigorú iránymutatásoknak kellett megfelelniük, hogy elismerjék őket mint nő.

A Ezeket az etikettbakikat a legtöbb ember elköveti, de nem is tud róla bejegyzés először Vous-én jelent meg.

Csakhogy már más szelek fújnak, felnőtt egy újabb generáció, és egyre több területen mosódnak el a határok – így az illem terén is. A szerkesztőségben is feltettem a kérdést, ami a VOUS-lányok körében is igencsak megosztó volt. Az alábbi válaszok érkeztek:

„A pasi fizessen!”

„Az fizessen, aki randira hívta a másikat!”

„Ezen én is mindig feszülök, úgyhogy ha a pasi fizet, akkor nem bírom ki, hogy később (de még az első randin) ne hívjam vissza valamire.”

„Szerintem fizessenek aszerint, ahogy érzik. Én mindig felajánlottam randikon, hogy fizetem a részem. Ha nagyon erőlködött a pasi, hogy ő szeretné állni a cehhet, akkor persze megköszöntem és elfogadtam. (Mondjuk jó előjel, ha az elsőt ő állja, mert azt jelenti, hogy nem smucig.) Ettól függetlenül a többi randin ugyanúgy felajánlanám, hogy fizetem a részem – vagy hogy akár én hívom meg őt.”

Forrás:

Depositphotos

Tavaly a Her magazin is készített egy felmérést, amelyben 3000 ember nyilvánította ki a véleményét a témában.

Az eredmény szerint

• a megkérdezettek 43%-a azt gondolja, úgy illik, hogy a férfi fizessen,
• a megkérdezettek 36%-a szerint az a legjobb, ha felesben állják az este költségeit,
• a megkérdezettek 18%-a szerint az vegye el a számlát a randi végén, aki a találkozót kezdeményezte,
• a megkérdezettek 2% gondolta, hogy a nőnek kellene a pénztárcája mélyére nyúlnia,
• a megkérdezettek 1%-a pedig kibújt a válaszadás alól. 

A kérdés szerintem azért is olyan megosztó, mert soha nem lesz rá egyetlen „helyes” válasz. Személy szerint sokáig azt gondoltam, helyzet- és emberfüggő, hogy alakul egy első randin a számlarendezés kérdése. Aztán egyszer szembejött velem egy videó a Facebookon, és azóta kicsit máshogy gondolom.

A felvételen az angol származású randiguru és parkapcsolati tréner, Matthew Hussey válaszolt ugyanerre a kérdésre. Ő azt mondja, egy nő nem várhatja el, hogy magától értetődően a férfi fizessen – hiszen ennyi erővel a férfi is joggal várhatná el, hogy a randi végén történjen „valami”. Aki az előbbit elvárja, de az utóbbin felháborodik, nem tesz mást, mint kettős mércét alkalmaz.

Ez szerintem tökéletes összegzése annak, hogyan is illene az első pár randevún viselkedni – ha pedig komolyra fordul a dolog, az már egy más kérdés. Egy párkapcsolathoz két fél kell – szerintem anyagilag is, ezért idővel érdemes figyelmen kívül hagyni az illemet és átállni a felezésre.

Hosszú távon az, hogy egy pasi beleegyzik-e abba vagy sem, hogy a barátnője kifizesse a saját részét, szerintem már nem illem kérdése, hanem bizalmi dolog – és ez teljesen rendben van. 

A Ki fizessen az első randin? Megpróbálunk választ adni erre a megosztó kérdésre bejegyzés először Vous-én jelent meg.

 „Engem annak idején úgy tanítottak, hogy mindig adjam át a helyemet az időseknek, fogyatékkal élőknek, kismamáknak.

Sajnálattal tapasztaltam, hogy a mai fiatalok ebből semmit sem sajátítottak el, vagy a telefonjukat nyomkodják, vagy bámulnak ki az ablakon…

– írja a gyönyörű kismama. Kár, hogy Éva nem velem utazott egy buszon.

Őszintén, az idős embereknek az esetek 90%-ában adom át a helyet. Van, hogy elbambulok, és mire észreveszem a szükséghelyzetet, egy nálam figyelmesebb utastársam már felpattant. Bottal járó, látszólag sem túl jó egészségnek örvendő szépkorúaknak, rokkant, fizikailag sérült embertársaimnak és természetesen a kismamáknak is minden esetben felajánlom az ülőhelyemet.

„Ezt a kabátot soha többet nem fogom felvenni” – Nem vagyok terhes, mégis át akarták adni a helyet

Nincs olyan ember, akinek ne lenne egy vicces, meghökkentő vagy épp felháborító sztorija a BKV-s közlekedésről. Reggelente gyakorlatilag azt várom – miközben haladok a szerkesztőség felé –, hogy vajon milyen izgalmakkal lesz megspékelve az utam. Vajon a szemem láttára fogják büntetni a jónépet? Vajon idősekkel és terhes nőkkel lesz tele a villamos? Vajon az X táskámmal és szatyrommal le tudok majd ülni?

A cikk folytatása ITT jön!

Ez nem illem, ez kötelesség! Ha valaki ezt nem érzi kötelességének, nem érez arra késztetést, hogy ilyen esetben segítse a másik embert… az súlyos probléma. Bár nagyon nyálasak ezek a szavak, ez nem csak duma. Ez hozzátartozik a (helyes) közlekedéskultúrához. 

Nem csak Horváth Évának, minden kismamának átadom a helyemet a tömegközlekedésen. Kérlek, tegyetek így ti is! 

A Átadnátok a helyeteket a várandós Horváth Évának a buszon? Elmondom, én mit tennék bejegyzés először Vous-én jelent meg.

Mára sokat változott a világ: bár továbbra is szeretek elegánsan megjelenni az előadásokon, kétségtelenül megengedőbb vagyok a saját ruhámmal és mások megjelenésével szemben is. A nézőtéren ülők jelenleg változatos képet festenek, mivel az eleganciát és a kényelmet képviselő tábor is megtalálható: a kisestélyik mellett gyakori vendég a farmernadrág is. Ez az eklektika megosztó vitatémává teszi az újra és újra előbukkanó kérdést:

Erről a Katona József Színház sajtósát, Kazimir Annamáriát is megkérdeztük:

„Színházi sajtósként és civil nézőként is az a tapasztalatom, hogy a klasszikus értelemben vett kiöltözés egyre kevésbé jellemző. Inkább a laza elegancia és a hétköznapi öltözet gyakori. Azt hiszem, az állandó rohanás közepette kicsit könnyebben szánják rá magukat az emberek, hogy színházba menjenek, ha nem érzik a nyomást, hogy 'báli ruhában' kell megjelenniük. Ma már nem tartunk ott, hogy az öltözék jelentse az alkotók vagy a hely szelleme iránt érzett tisztelet egyik legfontosabb fokmérőjét.

A bemutatókon azért persze sokszor találkozunk kifejezetten elegáns ruhát viselő nézőkkel is.

Hogy mi is látható pontosan a bemutatókon, azt mi magunk is teszteltük: fotósunkkal, Annával egy szerda esti előadás előtt kaptuk lencsevégre azokat a fiatalokat, akik vállalták, hogy elmondják véleményüket a kérdéssel kapcsolatban.

Színház az egész világ

Forrás:

Alexandra

Egy érdekességbe azért botlottunk: egy fiúba, aki azért nem engedte lefotózni magát, mert nem érezte kellően elegánsnak a megjelenését. Mint elmondta, ha tehette volna, más ruhában érkezik, de mivel egyenesen a munkahelyéről érkezett az előadásra, nem volt lehetősége átöltözni. Na, de lássuk, mit gondolt a többi vendég.

Réka: „Hogy hogyan illik felöltözni, az szerintem attól függ, hogy melyik színházba megy az ember. Az Operába vagy az Operettszínházba például illik kiöltözni – de vannak helyek, ahová kicsit lazábban is lehet érkezni.”

Regina: „Egyetértek Rékával, én igyekszem csinosan és kényelmesen felöltözni. Néhány helyen már túlzásnak érzem, ha valaki nagyestélyiben jelenik meg.”

Forrás:

VOUS

Zsófi: „Nekem nagy lélektani törést okozott, amikor egyszer az Operában járva azt tapasztaltam, hogy nagy szatyrokkal, farmerban és sportcipőben érkeznek az emberek. Azt gondolom, hogy ha a művészek készülnek az estére – illetve arra, hogy a lelkünket egy másik világba elvigyék –, akkor az a legkevesebb, hogy mi is kitüntetett figyelmet szentelünk nekik azzal, hogy szépen felöltözünk.”

Erzsi: „Teljes mértékig egyetértek Zsófival.”

Forrás:

VOUS

„Az öltözködés nagyban függ attól, hogy melyik színházba megy az ember. Én személy szerint azt gondolom, érdemes megadni a módját és megtisztelni a helyzetet egy elegáns öltözékkel. Mivel a Katona egy kőszínház és Budapest egyik vezető színháza, szerintem megérdemli azt a kitüntetett figyelmet, hogy kiöltözzünk az előadásaira.”

Forrás:

VOUS

Természetesen a ti véleményetekre is kíváncsiak vagyunk, szavazzatok!

A Hogyan illik színházba felöltözni? Szakértők helyett ezúttal magukat a nézőket kérdeztük meg bejegyzés először Vous-én jelent meg.

Ha átadják, az a baj, ha nem adják a helyet, az a baaaj!

Egy forró nyári napon történt az eset, egy nem túl előnyös, mell alatt vágott rucit viseltem…

Eleinte nem is értettem, miért adják át a helyet, gondoltam, szarul nézek ki, hiszen mindig sápadt vagyok. Fogtam magam, és leültem, majd konstatáltam, miért is történhetett ez.

Utólag viszont pozitívan gondolok erre a szitura – még akkor is, ha nem voltam áldott állapotban –, hiszen ha nekem átadta az illető, bizonyára minden terhes nőnek átadja a helyet, és ez jó.

Én így éltem meg. Pozitívan. Azonban van, akinek rosszulesik, ha átadják neki a helyet!

„Sokan utazunk, és ez minket is összeköt – nem csak a város egyes helyeit” – Menő grafikák a budapesti tömegközlekedésről

Lehet szidni vagy rajongani érte, egy biztos: a tömegközlekedés senkit nem hagy hidegen. Buzás Aliz tervezőgrafikus mégis inkább arra biztat mindenkit: vegyük észre a dolog szépségeit. Az ügy érdekében könyvet is készített, a Köszöntjük kedves utasainkat! című munka a BKV járműveit mutatja be.

„Két hete mindenki hallotta a kirohanásomat. Reggel, 4-6-os. A szuperegyedi oversize, neonzöld kabátomban készültem leszállni a csodás Mester utcánál. Egy idős néni, aki épp az ajtóhoz legközelebbi ülésen ült, megkérdezte, amit nagyon nem kellett volna:

Nem ül le?

Szívinfarktus, agyvérzés, hidegzuhany, felháborodás, szégyen – amit egyszerre éreztem! Ez fakadt ki belőlem: JÉZUSOM!

Forrás:

Depositphotos, Pexels

Nem vagyok terhes, de ezt a kabátot soha többet nem fogom felvenni. Szerencsére vagy épp szerencsétlenségemre, hallotta ezt a mögöttem álló férfi is, aki próbált megnyugtatni: ne aggódj, csinos vagy! Hát, nem sikerült neki! Azóta sem volt rajtam az a kabát!”

Emcsi esete azért elég ritka, és remélem, ti nem vennétek ezt a szitut ennyire komolyan. Hiszen a jó szándék vezérelte a hölgyet, és igen, baromi rosszul tud esni, ha valaki úgy látja, nagyobb a pocakunk a kelleténél, de sajnos nem mindig, és főleg nem minden szögből tudjuk a legelőnyösebb oldalunkat mutatni. De ezzel nincs is semmi baj. Nevessünk egyet a helyzeten, és máris volt egy vidám pillanatunk egy vadidegennel – amitől majd jobban indulhat a nap!

Fotósunk, Zsófi egy hasonló sztorival rukkolt elő:

„A barátnőm vékony testalkatú, de van cuki pocakja. A BKV-n már többször is átadták neki a helyet, szegény tök kivan tőle. Jobb napokon mondjuk rominak találja.”

„Én csak akkor adom át a helyem terhes nőnek, ha tényleg terhesnek látszik, mert nem akarok senkit sem megsérteni.”

Persze van ebben is valami, lásd: Emcsi esete, és persze van ennél rosszabb is, például hogy úgy néztek állapotosnak egy nőt, hogy annak nem is lehet gyereke. Érzékeny téma, ezért én a következőket ajánlom:

1. Ha egyértelműen látjuk valakin, hogy bizony áldott állapotban van, vagy nincs túl jó bőrben, ne legyünk bunkók, és adjuk át a helyet!
2. Ha bizonytalanok vagyunk, és nem is ad jeleket, hogy leülne, látszólag kicsattan az egészségtől, ne pattanjunk fel egyből, próbáljunk vele szemkontaktust teremteni, hátha kiderül, mi merre meddig…
3. Ha tényleg bizonytalanok vagytok, hogy csak a ruha olyan előnytelen rajta, vagy valóban terhes, és nem vagytok hullafáradtak, álljatok fel anélkül, hogy azt érezné, miatta tettétek – nem kell vele közölni. Aztán vagy nem ül le, vagy igen, a lényeg, hogy nektek biztosan jobb lesz a lelkiismeretetek.

Kedves BKK-ellenőrök! Legyenek kedvesek, ellenőrizzék a bérletemet!

Tömegközlekedéses sztorija mindenkinek van, jó és rossz egyaránt. A jegyellenőr a legtöbb esetben sajnos nem egy hálás munka, ezt a cikket sem fogják kiragasztani az öltözőbe. Kérni szeretnék valamit!

Andi egy veleszületett rendellenesség miatt csak nehezen tudja használni a bal kezét:

„Én sajnos csak egy kézzel tudok kapaszkodni, és az egyensúlyérzékem is rossz, a hátam is fáj emiatt, szóval ezért leülök, ha tehetem. Főleg, ha még a kezemben is van valami. Van, hogy csúnyán néznek rám emiatt, de nem érdekel, ettől függetlenül az idősebbeknek átadom a helyem – ha nem az a szúrósan néző fajta. Nekik nem adom át. Lehet, hogy nem vagyok annyira öreg, mint ő, de vágódtam már sáros buszpadlónak.

Terheseknek mindig átadom a helyem, ahogyan a kisgyerekeseknek is!

Vivi az alábbi pozitív példát mesélte, aki már nem gyerek, még nem állapotos, és pláne nem nyugdíjas!

„Távolsági busszal utaztam, a menetidő majdnem másfél óra, és mivel utolsónak szálltam fel, én voltam az, akinek már nem jutott ülőhely. Gondoltam, nem baj, akkor végigállom. Egyébként elég sok velem egykorú srác ült a buszon, de mégis egy viszonylag idősebb néni volt az, aki kb. 10 percenként megkérdezte, hogy:

Nem szeretne leülni a helyemre? Bírja még?…

…majd az utolsó 20 percben felállt, és követelte, hogy üljek le, mert nem szeretné, hogy végigálljak itt másfél órát. Na, ő aranyos volt.”

És ez lenne a normális! Adjuk át a helyet annak, akinek szüksége van rá, pláne, ha látjuk rajta, hogy jóval nagyobb szüksége van rá, mint nekünk! Mert igenis lehet valaki fiatalon beteg, fáradt vagy épp frissen műtött, ahogyan lehet valaki idősen is kicsattanóan jó formában.

Csak tudni kell jól átadni egy helyet, illedelmesen, úgy, hogy lehetőség szerint – még ha jó szándék vezérel is – ne bántsunk meg senkit. Nem kell helyből felpattanni, gondolkozzunk, mielőtt felállunk, és fontoljuk meg azt is, hogy közben milyen szöveggel szeretnénk átnyújtani előmelegített helyünket!

A „Ezt a kabátot soha többet nem fogom felvenni” – Nem vagyok terhes, mégis át akarták adni a helyet bejegyzés először Vous-én jelent meg.