Aki testi fogyatékkal él együtt, ugyan eltér az átlagtól, mégis ugyanazt szeretné, mint a többi hétköznapi megjelenésű ember. Ez pedig a szeretet. Sajnos, aki nem olyan családba születik, és nem olyan környezetben nevelkedik, ahol ez természetes, ott rengeteg fájdalommal és lemondással jár az életük. De vajon le kell mondaniuk az igaz szerelemről, és a házasság gondolatáról is?

Sokat szólnak mostanság arról a cikkek, hogy mennyire fontos, hogy elfogadjuk önmagunkat, mind külsőleg, mind belsőleg. Vegyük például Ashley Grahamet, aki időről időre hangsúlyozza, hogy a modellvilágban nem csak a csontsovány lányoknak van létjogosultága. Most a fogyatékossággal élők mellett egy írónő áll ki.

Gyógypedagógusnak tanulok, amellett, hogy ide írok nektek a VOUS oldalára. Ha minden igaz, nyáron befejezem a negyedik és egyben utolsó évemet is, de már most olyan tapasztalatokkal és érzésekkel vagyok tele, amit muszáj leírnom.

Muszáj megismernetek Kevint, a mindig csodálkozó cicát. Nagyon vicces kis állatka ő, bár sajnos fogyatékkal él, de Kevin maga a csoda.

Emberség, egymás iránti elfogadás és segítség. Ez a három dolog elengedhetetlen alapja a társadalom előrehaladásának, és ennek köszönheti egy sérült, tajvani férfi, hogy nyugodtan, kényelmesen és erőfeszítés nélkül tudta megenni a vacsoráját az egyik gyorsétteremben.

Amikor belépek a Lágymányosi úti Down Alapítvány épületébe, kanyargós folyosókon keresztül jutok el az ebédlőbe, ahol már javában gyakorolnak a Nem Adom Fel Cafe&Bar leendő dolgozói. Nagy a tumultus, hirtelen azt sem tudom, hová tegyem magam, de Csorba Nóra, a Nem Adjuk Fel Szociális Szövetkezet projektmenedzsere rögtön nekem szegezi a kérdést, hogy nem állok-e be vendégnek – csak enni, inni kell.

Elgondolkodtató számomra, hogy néhány ember hogyan áll ahhoz a hírhez, hogy egy 30 éves nő Észak-Karolinában szántszándékkal megvakította magát, pusztán azért, mert úgy érezte, az az igazi önmaga, vaknak kellett volna születnie.