Annyi, hogy felnőttünk. Volt már részünk a tinikori bulikban, első lerészegedésekben, hancúrozásban, dohányzásban, veszélyesebb, „csodahogyezttúléltem” helyzetekben, karácsonyokban, amelyeknek a varázsa eltűnt, és soha nem jött vissza, hiszen már nem hiszünk a Jézuskában. Volt már részünk rózsaszín ködös szerelemben, kisebb-nagyobb traumákban, csalódásban, szívfájdalomban, meg még ezerféle dologban, ami nagyon jó és nagyon rossz.

Nem igazán. Persze vannak magyarázatok, hogy akkoriban más volt, akkor úgy kellett, vagy, hogy ennyi év után válni? Minek? “Mit gondolnának mások? Jól megvagyunk, mi van abban, mi így szoktuk meg. A szomszéd Jóska meg most hagyta ott az asszonyt, vénségére bolondult meg, a sógoromnak meg viszonya van, de én el nem mondom a húgomnak, ki vagyok én, hogy beleavatkozzak. Apád most a vendégszobában alszik, úgy horkol, hogy én nem bírok meglenni mellette, legalább így az sem zavar, ha este hangosan nézi a tévét, meg amúgy sem akarom tudni hány sört gurít le. Apád öccse is megbolondult, fekete nővel állt össze, most szólj hozzá.”

Mennyire könnyű elfogadni, hogy a szüleink csodálata, vagy a hit, hogy ők bizony, ha nem is mindent, de a legtöbb dolgot bizony jól csináltak lassan, de biztosan szertefoszlik?

Forrás:

Pexels

Hiszen többnyire el volt foglalva azzal, hogyan lógjon ki, vagy hogy ne szagolja ki az anyja, hogy cigizett. Mi van azonban akkor, ha már bőven benne van a húszas éveiben, és nem annyira könnyen emészthető, hogy anyuék mint két idegen élnek együtt, megcsalják egymást, boldogtalanok vagy éppen kizárólag másokat kibeszélni szeretnek együtt, de még egymás szemét is kikaparnák, ha attól nem lenne rossz hírük az ismerősök között? Mennyire könnyű elfogadni, hogy a szüleink csodálata, vagy a hit, hogy ők bizony, ha nem is mindent, de a legtöbb dolgot bizony jól csináltak lassan, de biztosan szertefoszlik?

Valójában semennyire. Feldolgozni, hogy a szüleink ugyanolyan önző, gyarló és esendő emberi lények, rossz szokásokkal és berögződésekkel kicsit sem könnyű – sokszor azonban még azelőtt megmutatja, hogy mivé nem akarunk válni, mielőtt erre készen állnánk. Persze, mi sem leszünk tökéletes barátnők, feleségek, anyák, vagy csak úgy önmagában emberek, ám érdemes nyitott szemmel járni a gyerekkori otthonban, és megértéssel ugyan, de meglátni, mi az, ami gyerekként valósnak tűnt, de mára már csak illúzió. 

A Mi van, ha nem akarok úgy élni, mint anyámék? bejegyzés először Vous-én jelent meg.

Már az oviban megmutatkozott a törtető személyiségem. Amikor második évben megérkezett az új fiú – aki azonnal kiskirálynak nevezte ki magát –, én azonnal tudtam, hogy a királynője akarok lenni. A szokásos délutáni játékon, ahol mindenkinek volt egy szerepe, hamar elértem, hogy a „feleségévé” avanzsáljon engem. Ehhez persze az kellett, hogy a délelőtti körjátékon a vetélytársamnak annyira felsértse a szandál a lábát, hogy később nem tudjon velünk játszani. Megoldottam ezt is.

Aztán a fiú gondolt egyet, és a királyos játék helyett énekkórust szervezett maga köré. Itt már komolyabban kellett helyt állni, hiszen sose tudtam szépen énekelni. Természetesen feltűnt neki, hogy valaki nagyon csúnyán próbálkozik, így hamar kirakott engem a csoportból. Bosszúból – a barnább bőre miatt – kitaláltam, hogy biztosan cigány. A hír pedig futótűzként terjedt az oviban.

Egy másik emlékezetes sztori az, amikor az egyik délutáni foglalkozás miatt tovább maradtunk az óvodában. Az udvaron bújócskáztunk, és az egyik lánnyal a kert melletti bokorba bújtunk be. Még nem találtak ránk, de a lánynak vécére kellett menni. Nem akartam hagyni neki, hogy kimásszon a bokorból, hiszen akkor megtaláltak volna minket. Nem bírta tovább, és bepisilt. Közben már többen hazamentek, és megérkezett a kislány anyukája is. El tudott volna úgy menni, hogy a társaink ne vegyék észre az egészet, de én beköptem őt. Sokáig csúfolták emiatt.

Az iskolában már nem egyedül szekáltam másokat. Hamar alakítottam magamnak egy négy fős lánybandát, akikkel elválaszthatatlanok voltunk. Alsóban több olyan osztálytársunk volt, akik a helyi gyermekotthonból jöttek, így nem volt nehéz elérni, hogy mi legyünk az osztály közepe. Később, amikor felső tagozatba mentünk, egy új lány érkezett hozzánk. Esélyt se adtunk neki, hogy beilleszkedjen: kedvesnek mutattuk magunkat, hiszen egy jól szituált család, jó tanuló gyereke volt. Ez azt jelentette, hogy minden könyvet, amit a szülei megvettek neki, azt elkértük tőle, és a nehezebb házi feladatokban is ő segített nekünk. De ezek az befolyásolások, gúnyolódások, kiközösítések nem tűntek fel a tanároknak, hiszen a többiek nem szóltak, mi pedig óvtuk a jó hírünket.

Az utolsó évre rémálommá vált a helyzet. Akkor fordult minden rosszra, amikor nyolcadik osztály kezdete előtt, épp a nyár utolsó napjain a négyes társaságunk nagyon csúnyán összeveszett. Egyik vita követte a másikat, és az évnyitóra már külön mentünk.

Az addigi kiskedvenc, jó tanuló, a társaság közepe nagyon hamar az osztály peremére került, hiszen kétfelé vált a banda. Ezzel a felállással nem is lett volna akkora probléma, hiszen a további versengések még lendületet adtak. Ám hamar rá kellett jönnöm, hogy egyedül maradtam: ugyanis a bandánkból velem maradt barátnőmre rátalált a szerelem.

Nem tagadom, nehezen teltek a szünetek. Egészen addig bele se gondoltam, hogy mit érezhet egy gyerek a szünetek alatt, ha senki nem beszél vele. Az elején csak a tanórákat vártam, mert ott nem éreztem magam annyira kirekesztve. De szembesülnöm kellett azzal, hogy a régi baráti körrel a versengés még mindig fennáll – csak én maradtam magamra.

A következő évben iskolát váltottam, és „új emberként” érkeztem egy nagyon klikkesedő közösségbe. Nem volt könnyű a gimi négy éve, nehezen találtam meg a helyem. Mára viszont látom, hogy mekkora hibákat követtem el gyerekként, és utólag nagyon szégyellem magam miattuk. Ezek a tapasztalatok szégyenfoltok a gyerekkoromon – főleg, hogy a társaim nem felejtenek.

Jelenleg fejlesztő pedagógusként dolgozok. Valahányszor olyan helyzettel találkozok, ahol kirekesztés vagy gúnyolódás van a gyerekek között, akaratom ellenére nagyon bevonódok. Ennek ellenére ezek a tapasztalatok segítenek abban, hogy mind bántalmazók, mind az áldozatok szerepébe bele tudjak látni, azonosulni tudjak velük. Úgy gondolom, hogy mindannyian követünk el hibákat. Az viszont nem mindegy, hogy tudunk-e tanulni ezekből.

Luca levelét Kedves Gerda dolgozta fel.

A Én voltam az, aki más gyerekeket szekált – Milyen ember lettem? bejegyzés először Vous-én jelent meg.

A tökéletes hétvége már nem bulizást, barátnőzést és iszogatást jelent, hanem nyugalmas, pihentető két napot, amikor lelkiismeretfurdalás nélkül nézhetjük a kedvenc sorozatunkat a kanapén egy pizza társaságában. 

Forrás:

Pexels

Bulik: Tiniként az egész hetünket a pénteki bulival a fejünkben töltöttük, pontosan elképzeltük, hogy mit veszünk fel, ki lesz ott, és vajon mi fog történni – mostanra ez odáig fajult, hogy jó esetben egy fröccsre van kedvünk elmenni egy fárasztó hét után, táncos-zenés mulatságról pedig sokszor hallani sem akarunk.

Ismerkedés: Tizenévesen megismerkedni valaki újjal egyet jelentett aranyos randikkal, meg oltári nagy izgalommal, mára már pedig a LinkedIn profilját csekkoljuk a (nagyon) sokadik lovagnak, és arról töprengünk, hogy vajon mennyire elviselhetetlen az anyukája.

Alkohol: A tizenéves kor végén, na meg a korai húszas években meg sem kottyant a másnap egy-egy húzósabb este után – ittunk egy liter vizet, meg ettünk egy hamburgert, aztán ugyanúgy mentünk suliba, vagy dolgozni, azonban ez később már koránt sincs így – van, hogy még a harmadik nap is érzi az ember azt a sokadik vodka-szódát.

Takarítás: Ismerős az érzés, amikor tinédzserként sokszor a végső szükség, vagy anyukád haragjától való félelem vett rá, hogy kitakarítsd a szobádat? Na, mára a tisztán ragyogó lakás látványa nyújtja az egyik legnagyobb elégedettséget.

Szakítás: Tizenévesen az ember hajlamos úgy megélni egy szerelmi csalódást, mintha legalább a hóhérszékbe küldenék őt, azonban későbbre egész gyakorlottak leszünk, és csak legyintünk, hogy majd jön másik, aki újabb csalódást okozhat.

Hétvége: A tökéletes hétvége egészen különböző formát ölt, mikor 27 éves az ember, és nem 17 – nem bulizást, barátnőzést és iszogatást jelent, hanem nyugalmas, pihentető két napot, amikor lelkiismeretfurdalás nélkül nézhetjük a kedvenc sorozatunkat a kanapén egy pizza társaságában. 

A Tinédzser vs. felnőttkor – Avagy mi változott csupán néhány év alatt? bejegyzés először Vous-én jelent meg.

A tökéletes hétvége már nem bulizást, barátnőzést és iszogatást jelent, hanem nyugalmas, pihentető két napot, amikor lelkiismeretfurdalás nélkül nézhetjük a kedvenc sorozatunkat a kanapén egy pizza társaságában. 

Forrás:

Pexels

Bulik: Tiniként az egész hetünket a pénteki bulival a fejünkben töltöttük, pontosan elképzeltük, hogy mit veszünk fel, ki lesz ott, és vajon mi fog történni – mostanra ez odáig fajult, hogy jó esetben egy fröccsre van kedvünk elmenni egy fárasztó hét után, táncos-zenés mulatságról pedig sokszor hallani sem akarunk.

Ismerkedés: Tizenévesen megismerkedni valaki újjal egyet jelentett aranyos randikkal, meg oltári nagy izgalommal, mára már pedig a LinkedIn profilját csekkoljuk a (nagyon) sokadik lovagnak, és arról töprengünk, hogy vajon mennyire elviselhetetlen az anyukája.

Alkohol: A tizenéves kor végén, na meg a korai húszas években meg sem kottyant a másnap egy-egy húzósabb este után – ittunk egy liter vizet, meg ettünk egy hamburgert, aztán ugyanúgy mentünk suliba, vagy dolgozni, azonban ez később már koránt sincs így – van, hogy még a harmadik nap is érzi az ember azt a sokadik vodka-szódát.

Takarítás: Ismerős az érzés, amikor tinédzserként sokszor a végső szükség, vagy anyukád haragjától való félelem vett rá, hogy kitakarítsd a szobádat? Na, mára a tisztán ragyogó lakás látványa nyújtja az egyik legnagyobb elégedettséget.

Szakítás: Tizenévesen az ember hajlamos úgy megélni egy szerelmi csalódást, mintha legalább a hóhérszékbe küldenék őt, azonban későbbre egész gyakorlottak leszünk, és csak legyintünk, hogy majd jön másik, aki újabb csalódást okozhat.

Hétvége: A tökéletes hétvége egészen különböző formát ölt, mikor 27 éves az ember, és nem 17 – nem bulizást, barátnőzést és iszogatást jelent, hanem nyugalmas, pihentető két napot, amikor lelkiismeretfurdalás nélkül nézhetjük a kedvenc sorozatunkat a kanapén egy pizza társaságában. 

A Tinédzser vs. felnőttkor – Avagy mi változott csupán néhány év alatt? bejegyzés először Vous-én jelent meg.

Eltűnt a gyerekszoba

Azt a házat már rég eladtuk, ahol felnőttünk a nővéremmel, így az igazi gyerekszobánknak már csak az emléke van meg. Biztos sok családnál van még így, ha kirepülnek a gyerekek, a szülők is kisebb lakásba költöznek, vagy a gyerekszobákat átalakítják dolgozószobának vagy vendégszobának. Persze, így logikus, de azért kicsit szomorú, hogy eltűntek a személyes tárgyaink, már csak egy bőrönddel érkezünk, mint egy vendég.

Az előzőhöz kapcsolódva, igen, a ruha-kérdés… Ahhoz már ritkán járok haza, hogy olyan cuccokat otthagyjak, amiket szívesen és gyakran hordok, de feleslegesnek tartom, hogy sok ruhát cipeljek, amikor van, hogy ki sem mozdulok. Legutóbb tavaszi idő volt, amikor hazamentem egy vékony kabátban, majd pár nap múlva, amikor jöttem vissza, leszakadt a hó, szibériai hideg. Arról meg nem is beszélve, hogy nemrég egy hónapig karóra nélkül voltam, mert Kecskeméten hagytam…

Nem tudom, máshol mi a helyzet, de nálunk már rendszeres, hogy apa nem hagyja, hogy segítsünk a házimunkában, bevásárol, mire hazaérünk, napokkal korábban már megkérdezi, mit akarunk enni, lesi minden kívánságunkat. Neki az a pár nap, amíg otthon vagyunk, a hónap legfontosabb pár napja. Ismét csak azt tudom mondani, mintha vendég lennék…

Amikor valamilyen furcsa véletlen folytán bemegyek a szülővárosom központjába hosszabb idő után, kicsit mindig olyan, mintha idegen lennék. Az egyik bolt bezárt, nyílt helyette másik, a sarki zöldségesnél már új eladó van, a gimim előtti teret teljesen felújították, a régi piros és kék buszjegy helyett már lila és sárga van. Az eladó meg csak nevet, amikor csodálkozok, hogy régen még nem ilyen volt… És persze az ismerős arcok is eltűntek. Kik ezek a gyerekek? Hol van már, amikor ismertem minden gimnazistát a városban…

Ha annyi pénzem lenne, ahányszor már próbáltunk összehozni egy találkozót otthon, a régi barátokkal… Szinte tényleg csak karácsonykor van mindenki a városban, de akkor meg rokonlátogatás, kajakóma, vagy rosszabb esetben munka, mint az én esetemben. Tényleg lehetetlen megoldani, hogy mindenki ráérjen, vannak, akik külföldön, vagy más vidéki városban élnek, így tényleg nehéz feladat összehozni a bandát.

A 5 dolog, amit csak azok érthetnek, akik ritkán látogatnak haza a szülővárosukba bejegyzés először Vous-én jelent meg.

„Kicsit olyan, mintha szakítottam volna anyuval” – Mi fán terem a felnőtté válás?

Hogy hívjuk azt, amikor felülök a vonatra a kisvárosban, ahol felnőttem, hogy hazamenjek a nagyvárosba, ahol most élek és olyan, mintha egy részem ott maradna? Amikor vonatom berobog az állomásra, anyukám a könnyeit törölgeti, a vonat megáll, én felszállok, az ajtók bezárulnak és már úton is vagyok. Gombócot érzek a torkomban. Kicsit olyan, mintha szakítottunk volna. Mi fán terem a felnőtté válás? A cikk folytatásáért kattintsatok IDE! 

A sarokban kuksolva, a zsírkrétáimat tördelve vártam azt a pillanatot, amikor én is okos és nagy felnőtt leszek. Tudjátok, amikor én döntöm majd el mikor megyek ágyba. Én döntöm majd el, hogy meg kell-e enni a zöldséget is a hús mellett. Ha kedvem tartja, akkor később kelek fel, de legalábbis jóval később, mint hogy anya rám kapcsolja a villanyt a „kifelé az ágyból hasadra süt a nap” mondattal. Végre én fogok dönteni mindenben és senki nem fog majd beleszólni. Reményteli gondolatok voltak ezek, tele várakozással és szabadságvággyal.

Természetesen semmi ilyen nem történt, vagyis nem tudok róla, hogy befizettek volna ilyenre. Ehelyett éltem tovább gondtalan életemet mit sem sejtve, büszkén, hogy én már 18 vagyok, én már felnőtt vagyok.

Az évek teltek, a napok múltak és nem vettem észre, de titokban a díszletek mögött, elkezdtem felnőtt életet élni. Elengedték a kezemet és magamtól kezdtem el járni. A hétköznapok többsége munkával és egyetemmel telt meg, alkonyattól pirkadatig, és sajnos nem a Tarantino film-féle értelemben. Reggel kelnem kellett, és visszasírtam azt az időt amikor még anya keltett. Hirtelen minden riasztás nélkül arra lettem figyelmes, hogy most már nem csak életkorban tartok a felnőtté válás felé, hanem életszakaszilag is megérkeztem egy mérföldkőhöz.

De mit jelent felnőttnek lenni? Utánanéztem, hogy legalább egy fogalmi keretet kapjak róla, de sehol nem találtam egy olyan definíciót, ami elég kielégítő lett volna és ez döbbentett rá a felnőtt lét valódi kulcsára.

Ezek mind csak hozadékai a folyamatnak, ez nem maga a folyamat. Felnőttnek lenni annyit tesz, hogy annak érzed magad és igen, ez ennyire egyszerű. Nem tettek sorozatától függ, hanem attól az érzéstől belül, hogy tudod, lezárult egy rész az életedben, és egy új fejezet vette kezdetét.

S hogy mi a folyamat szépsége? Az, hogy rájövünk, a felnőtt lét miatt nem kell elengedünk zsírkrétázó gyerekkori énünket. Hiszen rájövünk, nem szűnt meg bennünk létezni, csupán felnőtt az előttünk álló hosszú és feltehetőleg izgalmakkal teli úthoz.

Legyél te is a VOUS vendégszerzője!

Van jó témátok? LEGYETEK A VOUS VENDÉGSZERZŐI!

A VOUS-lányok olvasói cikkeket keresnek, segítsetek megtalálni a legjobbakat! Ha szívesen kipróbálnátok magatokat vendégszerzőként, van olyan történetetek, amit megosztanátok más nőkkel, akkor eljött a ti időtök!

A részletekről mindent megtudhattok ITT.

A „A 18. születésnapomat úgy vártam, mintha valami vízválasztó pillanatot” – Tényleg ez lenne a felnőtté válás? bejegyzés először Vous-én jelent meg.

Tinédzserkorban, főként a „nekemsenkisemondjamegmicsináljak” korszakban a legerősebb az az érzés, hogy végre, amikor felnőtt leszek, nem tartozom majd senkinek magyarázattal (na persze), oda megyek, ahová akarok (aha), és a magam ura leszek (jó, ez talán igaz). Aztán betöltöm a tizennyolcat, és… ugyanolyan az életem, mint eddig.

Majd egyetemistaként csap meg először a felnőttkor szele, de ekkor még csak a pozitív velejárói érnek el igazán – így egészen élvezem is ezt az időszakot, hát erre vártam már mióta! Végre nem kell olyan tantárgyakat tanulnom, amik nem érdekelnek, én választom meg, hogy bemegyek-e az órákra, vagy sem, azt eszem, amit akarok, és persze én költöm el a pénzemet – arra, amire szeretném.

6 mondat, amit mindenki megkap, ha 25+ évesen még a szüleivel lakik

Ahogy betöltöttem a 24-et, többször a fejemhez vágták már, hogy miért nem költözöm el otthonról. Nos, ennek nagyon egyszerű és érthető oka(i) van(nak), mindjárt ki is fejtem. Ez az alapkérdés pedig vonz magával még néhány számomra szintén érthetetlen kérdést és elgondolást. Megpróbálom őket megválaszolni, ám előtte hadd idézzek egy klasszikust: „Anyámmal élek, Babettával járok, macskám van, és ne legyek kemény?”

A cikk folytatását ITT olvashatjátok.

Aztán pár hónap egyetemista lét után sújt le rám ezeknek az árnyoldala: rájövök, hogy talán mégis jó lett volna odafigyelni matekórán, mert például társadalomstatisztika-előadáson jól jönne, ha nem csak bámulnék az oktatóra. Van olyan óra, amire azért be kell járni, szóval nem is akkora a szabadságom, mint gondoltam. Saját magamnak kell az ügyeimet intézni, telefonszámlát befizetni, lakbért, kollégiumi díjat utalni,

De azért az egyetem továbbra is a legjobb szakasza az életemnek, ezt bizton állítom ma is. Rengeteg új és érdekes emberrel találkozom ezekben az években, sok élményt gyűjtök, még mindig sok időm van arra, hogy kitaláljam, ki is akarok lenni valójában. Keresem a hozzám hasonló embereket, közben sok csalódás is ér, amikből, azt hiszem, sose lábalok ki, de aztán nahát, eltelik két-három év, és már csak a Facebook „Ezen a napon” alkalmazása emlékeztet arra a fel-felbukkanó keserű posztjaimmal, hogy anno nekem valami bajom volt.

Forrás:

Pexels

Aztán ahogy telik az idő, az egyetem vége felé elkezdek diákmunkázni, mert azért az nem járja, hogy a szülők fizessenek mindent. Jobban be kell osztanom az időmet, logikusabban felépíteni a napomat, már nincs mindenre időm, ebből is látszik, hogy közeleg a nagybetűs élet. Közben pedig el kell dönteni, hogy merre tovább. Hatalmas nyomásként élem meg az utolsó két félévet az egyetemen, egyszerre keresek munkát, járok interjúkra és mérlegelem az elérhető pozíciókat, járok be előadásokra, írom a szakdolgozatot és készülök az államvizsgára. Ja, és igyekszem a szociális életemet legalább a minimális szinten tartani.

„Kicsit olyan, mintha szakítottam volna anyuval” – Mi fán terem a felnőtté válás?

Hogy hívjuk azt, amikor felülök a vonatra a kisvárosban, ahol felnőttem, hogy hazamenjek a nagyvárosba, ahol most élek, és olyan, mintha egy részem ott maradna? Amikor vonatom berobog az állomásra, anyukám a könnyeit törölgeti, a vonat megáll, én felszállok, az ajtók bezárulnak, és már úton is vagyok. Gombócot érzek a torkomban. Kicsit olyan, mintha szakítottunk volna. Mi fán terem a felnőtté válás? Egy cikksorozatban elmesélem – 1. rész.

A cikk itt még nem ért véget, a folytatást ITT olvashatjátok.

Egyrészt nincs már több előre meghatározott, kipipálható „checkpoint” az életemben, mint az általános iskolai ballagás, érettségi, diplomaosztó, amiket eddig mindig előre láttam. Másrészt a legtöbb barátomnak, akikről azt hittem, hogy egész életemben velem lesznek, nyoma sincs. Ez persze nem a felnőtté válás hozománya, de nekem épp egybeesett vele.

Tessék, ezt akartam, felnőtt vagyok, és hát ez nem akkora buli, mint gondoltam. Már senki sem mondja meg, mit csináljak – pedig most szeretném csak igazán. De eltelik fél év, és lassan maguktól a helyükre kerülnek a dolgok, csak türelem kell hozzá. Már nem vagyok kétségbe esve, mert szuperebb barátaim vannak, mint valaha voltak, olyan helyen dolgozom, ahol megbecsülnek, és érdekes munkát végzek. Mindenki egészséges a családomban, és ők mindig ott vannak mellettem. Szeretek élni. Ugyan még nem érzem felnőttnek magam, és nem is nagyon szeretek az lenni, van még a „felnőttségből” hátra pár évtizedem, biztos megbarátkozunk egymással.

Legyél te is a VOUS vendégszerzője!

Van jó témátok? LEGYETEK A VOUS VENDÉGSZERZŐI!

A VOUS-lányok olvasói cikkeket keresnek, segítsetek megtalálni a legjobbakat! Ha szívesen kipróbálnátok magatokat vendégszerzőként, van olyan történetetek, amit megosztanátok más nőkkel, akkor eljött a ti időtök!

A részletekről mindent megtudhattok ITT.

A Ezt jelenti felnőttnek lenni? Ez nem akkora buli, mint gondoltam! bejegyzés először Vous-én jelent meg.

Szeresd, és hagyd, hogy aggódjon érted! – A szülői szeretet, ami felnőttként is mindenhová elkísér

„Felnőni nem azt jelenti, hogy betöltöd a 18. életévedet. Nem a külsőségeket jelenti, sokkal inkább a lelket és az értelmet. Akkor növünk fel igazán, amikor megértjük, mi az élet, mi a halál, mi a gyász. Én 22 évesen nőttem fel igazán” – kezdi történetét Boglárka, aki a VOUS vendégszerzői felhívására jelentkezett. A következő sorokban az ő írását olvashatjátok.

Az elején valószínűleg kiélvezitek minden pillanatát az önálló életnek, lubickoltok az úgynevezett felnőtt létben. Végre úgy érzitek, nincs semmilyen kontroll, csak rajtatok múlik minden. Annyi új kaland és felfedeznivaló áll előttetek, és ti izgatottan gondoltak arra, mennyi jó élményben lesz majd részetek. Ha másik városban kezdtek új életet, akkor még szembetűnőbb a változás, pont, mint az én esetemben, amikor vidékről felkerültem a főváros nyüzsgő rengetegébe.

A kezdeti eufória után azonban gyakran bekövetkezik a holtpont, amikor legszívesebben visszacsinálnátok az egészet. Ilyenkor ugyanis kezditek meglátni az árnyoldalait is az egésznek. Egyedül érzitek magatokat, egy csomó ismeretlen között. Szomorúak vagytok, és úgy érzitek, még nem álltok készen erre az egészre. De nyugi, ez mindenkivel előfordul! Ilyenkor kell egy jó nagy adag nyitottság és eltökéltség, de higgyétek el, gyorsan jobbra fordulnak a dolgok! Még akkor is, ha ez elképzelhetetlennek tűnik.

Ha sikerül túljutnotok ezen a hullámvölgyön, akkor előbb-utóbb azt veszitek majd észre magatokon, hogy szép lassan megszokjátok az új helyzetet. Persze lehet, hogy lesznek még nehézségek vagy leküzdésre váró akadályok, de gondoljatok arra, hogy a nehezén már túl vagytok! Valószínűleg ez az az időszak, amikor elkezditek reálisan látni és megszeretni az új, felnőtt életet.

Az otthonról való elköltözés és az elszakadás utolsó fázisa szerintem egyértelműen az, amikor már nemcsak hogy jól érzitek magatokat a bőrötökben és megszoktátok az új helyzetet, de eközben azért várjátok azt is, hogy végre hazamehessetek, és a családdal töltsetek egy kis időt. Hiszen felnőttség ide vagy oda, azért nincs is jobb annál, mint egy hétvége erejéig újra gyereknek lenni, apukátokkal viccelődni és anya legfinomabb ebédjét enni!

A falra celluxozott poszter ideje lejárt – tippek az első felnőtt lakásotok kialakításához

Mindenki életében – vagy legalábbis majdnem mindenkiében – eljön az az idő, amikor kirepül a fészekből, és beköltözik első, önálló otthonába. Vannak, akiket a szülők pénzzel, bútorral vagy segítő kezekkel támogatnak – de vannak olyanok is, akiknek mindent saját maguknak kell előteremteniük, szinte a semmiből. Összeszedtük azokat a bútorokat és tárgyakat, amikre feltétlen szükségetek lesz, és amiket költséghatékonyan tudtok beszerezni.

A Kirepülés a családi fészekből – Ez vár rátok, ha elköltöztök otthonról bejegyzés először Vous-én jelent meg.

Lehet, én vagyok a szerencsés, hogy olyan munkám van, amit szeretek, de az hétszentség, hogy a büdös életbe nem fogom visszasírni a sulis éveket. Jó iskolákba jártam, barátok vettek körül, nem voltak teljesíthetetlen feladatok, visszagondolva akár hiányozhatna is. Mégis úgy gondolom, sokkal izgalmasabb szakasza kezdődik az életemnek.

Félreértés ne essék, nem a tanulással van bajom. Éljen a lifelong learning, az okos az új szexi, csak használható legyen az a tudás. Most, hogy végre nem előírt tanmenetek alapján kell gyarapítanom a tudásom, én dönthetem el, akarok-e, és ha igen, mit tanulni. Ez felszabadító.

Vannak olyan munkahelyek, ahol nem a megszokott munkarendben dolgoznak, de a legtöbben bizony kora reggel indulnak munkába. Míg az egyetemen ha be kellett menni reggel 8-ra, biztos voltam benne, hogy nem fogom túlélni ezt a kínt, ma meg mi sem természetesebb a korai kelésnél. Az egyetem az utolsó olyan hely, ahol ráértek sajnálni magatokat, a munkahelyeteken dolgozni fogtok ehelyett.

Ha korán kell munkába járnotok, rövid időn belül megtapasztaljátok, nem ugyanaz bemenni az előadásra, és ráborulni a padra másnaposan, mint letolni 8-10 órát maximális teljesítményt nyújtva. Nem, nem a főnökötök fog számonkérni, hol jártatok előző este, ti fogtok rájönni, hogy jobban értékelitek a pihentető éjszakát, mint a hajnalig tartó veretést.

Ezzel szorosan összefügg, hogy jobb esetben a barátaitok is dolgozó emberek, akiknél mindig becsúszik egy kis túlóra vagy csak hullafáradtak nap végére. Így összehozni a társaságot nehezebb, mint gondolnátok.

A Így változik meg az életetek, ha befejezitek az egyetemet bejegyzés először Vous-én jelent meg.

Nem kell túlbonyolítani a kommunikációt

Felnőttként hajlamosak vagyunk szakszavakkal dobálózni, és barokkos körmondatokat szőni, pedig higgyétek el, az egyszerű mondatok sokkal többet adhatnak. Eleinte nehezen álltam át erre, de a végén szinte felüdülés volt velük csevegni. A gyerekek megtanítanak kérdezni. Megtanítanak a nyílt kommunikációra. Az őszinteségre.

Az egyik kedvenc pillanatom az volt, amikor a papucsom virágairól beszéltem az egyikükkel, vagy amikor megtudták, hogy szembe kell velem fordulniuk, ha hozzám beszélnek, mert szájról olvasok, akkor nem lacafacáztak. A felnőttek általában diszkréten kezelik ezt az információt, a gyerekek azonban simán megkérdezték:

Megpróbáltam nem annyira röhögni. Nem ment.

Piszkosul irigylem abból a szempontból a mai gyerekeket, hogy rengeteget játszhatnak. Annyiféle játék áll a rendelkezésükre, hogy az elképesztő, és én is gyereknek éreztem magam, valahányszor leültem melléjük kirakózni vagy társasozni. Ne féljetek új játékokat kipróbálni velük, találjatok rá ti is a flow-érzésre!

Utoljára tinédzserkoromban ölelkeztem ennyit, mint a gyerkőcökkel. És ez szerintem kár. Az ember elfelejti, mennyire jó dolog is tud ez lenni, és hogy gyakran egy ölelés többet mond ezer szónál.

Mert nem azok. Többet éreznek és értenek a világból, mint gondolnátok, és az érzékelőszenzoraik azt is letapogatják, hogy valami nincs rendben. Még a leglázadóbb, látszólag legérzéketlenebb kamasz is tele van érzelmekkel, kétségekkel, félelmekkel. Csak megfelelően kell őket megközelíteni, meg kell találni hozzájuk a megfelelő kulcsot. És egyenrangú félként kell kezelni őket.

A 4 nagyon fontos dolog, amit el kell tanulnotok a gyerekektől bejegyzés először Vous-én jelent meg.