Közös kassza

Forrás:

pixabay

A pénz beosztása pedig eléggé elöl áll a párkapcsolati kínos téma listán, közvetlenül a kakipara mellett valahol. Én személy szerint azt gondolom, hogy nincsen ideális, standard módszer ennek a kérdésnek a megoldására, hiszen nem vagyunk egyformák. Ez abból is kitűnik, hogy akiket megkérdeztem, mind máshogyan állították fel a határokat, ami a pénzt illeti.

Liliéknél például közös számla és saját is van

„A közösbe a bevételekhez képest arányosan vagy fele-fele arányban pakolunk, emellett pedig van saját kasszánk is. Ha pedig nagy dologra kell költeni – például tévé, nyaralás, szekrény –, akkor azt közösen vesszük meg.”

„Mi most mindent, de tényleg mindent felesbe fizetünk. Viszont ha együttélésről és házasságról van szó, akkor egyértelmű, hogy közös.

Nem tudom elképzelni, ha mondjuk férj és feleség lennénk, hogy na, ez az én pénzem, az a tied.

„Mi sosem számolgatunk, akinél van épp, az fizet, ha pedig valakinek kell valami, megveszi magának. Szóval nincs 'közös kassza', mindenkinek van saját számlája, de nem számolgatjuk, hogy ki mennyit adott bele bármibe.”

Vecsernyés Anna viselkededéselemző szerint a külön számla nem feltétlenül jelent függetlenséget, bármennyire is szeretnétek ebben hinni.

„A pénz nem egy semleges csereeszköz, nagyon különböző dolgokat jelenthet emberek számára, különféle hiedelmek, érzelmek tapadnak hozzá. Épp emiatt a párkapcsolatban is játszmák, hatalmi harcok terepe lehet, ugyanakkor pedig akár az egyenlőség, az összetartozás kifejezője is lehet a pénz.

A külön számla függetlenséget jelent a két fél számára, hiszen mindkét fél a másiktól függetlenül hozzáférhet a saját számláján tárolt pénzhez, és a közös költségeken kívül a partnere tudomása nélkül költekezhet, oszthatja be a pénzét. Valójában külön számla esetén is előfordul az, hogy a másik fél nyomást gyakorol, beleszól a pénzünk beosztásába, hiszen az új ruhákat vagy ételeket a hűtőben ő is láthatja.

A cikk folytatását ITT találjátok!

A Enyém, tiéd, övé, közös – pénzügyek a párkapcsolatban bejegyzés először Vous-én jelent meg.

Közben valahol kétségbeesetten villog egy gondolat, hogy de hát, baszki, te egy öntudatos nő vagy, elvekkel, a te boldogságod egy vállalkozás. Erre jön egy kis körszakállas, feszes hasizommal egy pasi, és sutba vágod az egészet?

Az is észrevétlenül szivárog be az érzéseid közé, hogy nem mersz rögtön cselekedni. Minden cselekvésed mozgtórugója az lesz, hogy megkérdezed a pasit, mit szól hozzá, ugye, nem baj, drágám, ha elmegyek bulizni a csajokkal este, tényleg csak összejövünk meg lötyögünk, meg benézünk egy Picasso kiállításra előtte. Ha pedig a pasi szája sarkában lekonyul a ránc, akkor visszakoztok, rossz érzéssel, de megette már így a franc a bulit, ki érzi így jól magát, ha beég a retinájába az a francos tagadó ránc?

Gúzsba kötöd magad, és közben azért ott motoszkál a kérdés, hogy nem az lenne a természetes, hogy kis aranyfonállal összekötődjünk, egy olyannal, amit senki nem lát, csak ti? Ez a fonál az, amiről tudod, hogy

Néha elkezded rosszul érezni magad, és a hajszíned, amit évtizedek óta imádsz, átfesteted, mert a pasi szerint a vörös dögösebb a feketénél, és amúgy is, hordhatnál kicsit feszesebb ruhákat. És csak végzed ezeket az apró kis módosításokat magadon, mint a gép, olyanná válnak ezek a mozdulatok, mint amikor sok év kihagyás uán újra bringára ülsz. Nem felejted el, hogyan kell csinálni, még ha nem is rajongsz érte különösebben. 

Hol vagyok, és mi sodort el idáig? Fel akarod hívni a barátaidat, de rájössz, hogy valójában hetek óta nem válaszoltál az üzeneteikre, mert mindig a pasid haverjaival lógtok. Ők fontosabbakká váltak. A pasidnak.

Ezen a ponton rúgod le magadról a tűsarkút, húzod magadra a teniszcsukád, a kedvenc lógós pólód az elkoptathatatlan skinny farmereddel.

És akkor csak annyit mondasz, hogy kár, mert te meg ezt imádod, és jobb, ha ezt elfogadja, vagy le lehet lépni. Neked meg amúgy is programod van ma estére, a kedvenced slammel, akit háromszor lemondtál miatta. Ma nem szeretnéd.

A ránca kisimul a meglepődéstől, te bezárod az ajtót magad után. Ennek az ajtózáródásnak szinte olyan a hangja, mint egy kaján kacajnak, ami egy öntudatos nő szája szélén korcsolyázik.

A „Megkérdezed magadtól, hogy ki vagyok én?” – avagy ezeket a hibákat nem követi el egy öntudatos nő bejegyzés először Vous-én jelent meg.

Hálás vagyok ezért az érzésért. Tinédzserkoromban csak álmodtam róla, hogy nem csak a könyvszereplőimen keresztül fogom majd érezni ezt a megfoghatatlanul szép érzést, hanem lesz majd olyan valaki, aki majd kiváltja belőlem. Aztán lemondtam róla, amikor elváltak a szüleim. Azt is elfelejtettem, hogy valaha akartam ilyet érezni. Azt gondoltam, ez az érzés nem létezik, csak valaki kitalálta, hogy az élet forogjon a maga kis körforgásában.

Szüleim válása után nem nagyon hajtott semmi. Pont úgy mozogtam, mint azok a gépezetek, amelyek azóta járnak, amióta elindították őket. Nyikorgón, kötelességtudóan, automatizáltan. Meglepő, hogy egy válás átélése mennyire darabokra szed. Elveszi a hitet, kitöröl egy időszakot az életedből. Kihúzza a lábatok alól a talajt: összeomlik egy stabilnak hitt világ. Utána nehéz hinni bármiben is.

Mi az az #egyperces?

Fiktív történetek, amelyeknek van valóságalapja. Magamba szívom őket az utcán, a villamoson, a tanítási gyakorlaton, a szerkesztőségben, Budapesten és vidéken. Majd átdolgozom és elmesélem, hogy elgondolkodjatok, elgondolkodjunk, sírjunk, nevessünk.

Az összes #egyperces írásomat ide kattintva olvashatjátok.

Aztán jöttél te. És együtt felépítettünk egy új világot. Újra képes voltam hinni abban, hogy jó helyen vagyok valaki mellett. Ezt érzem minden mozdulatodból: amikor a derekamra teszed a kezed, vagy amikor a mosolyoddal kisimul a bennem összekócolódó csomó. A tetteidből, mint amikor megléped a fontos lépéseket, az olyanokat, mint a költözés. Amikor szavak nélkül is tudod, mi a bajom. Kérés nélkül teszel meg értem dolgokat.

És ilyenkor azt érzem, együtt lélegzünk, de nem szívjuk el egymás elől a levegőt. Azt érzem, a másik felem vagy, de közben tudom, hol vagyok én. Egyre gondolunk, de hallom a saját gondolataimat is.

Egyszerűen csak jó helyen vagyunk egymás mellett.

A Azt érzem, együtt lélegzünk, de nem szívjuk el egymás elől a levegőt bejegyzés először Vous-én jelent meg.

vita-veszekedes-par-kapcsolat-rozsa

Forrás:

iStock.com

Mert elhallgatni nem kell. Önmagatokat és a véleményeteket érdemes őszintén vállalni, de lássuk be, ha ezt vad veszekedés, nyelvelés közben teszitek, csak azért, mert úgy érzitek perpillanat lenyom a másik, akkor jobb inkább elhallgatni egy kis időre. Nem kell, hogy mindig a tiétek legyen az utolsó szó, és nem kell elfeledni azt sem, hogy a CSEND hatalmas erővel bír.

A nyugalmat, időt, békét és a helyzet megfontolását ígérő csend képes hidat építeni a vitázó felek között. De ha heves a vita, akkor érdemes abból óvatosan és nyugodtan kilépni.Mondhatjátok azt például, hogy

• "Mindketten nagyon idegesek vagyunk, szerintem most egy kicsit hagyjuk ezt abba. Térjünk vissza rá később, ha te is, én is megnyugpdtunk."
• Vagy " Kérek szépen egy kis időt, hogy átgondoljam mindazt, amit mondtál."
• Vagy " E percben nem tudok igazat adni neked, sok minden kavarog a lelkemben, kérlek vonoljunk mindketten vissza."

Ha képesek vagytok szelíden és megoldást kínáló kommunikációval közelíteni a másikhoz ideges nyelvelés helyett, akkor kicsit később, pár óra, vagy egy-két nap múlva talán érettebb érvekkel ütközhettek meg újra. Nagyon hosszú időre azonban ne halogassátok a probléma megvitatását, mert akkor már a szőnyeg alá söpritek a bajt.

Annak meg nincs értelme.

A Mennyi szájalás oké egy kapcsolatban? bejegyzés először Vous-én jelent meg.

Úgy érzem, le kell írnom néhány mondatot, ami engem feszít, neked viszont a későbbiek során talán hasznodra lesz. Talán hasznát veszed további kapcsolataid során, legyen az bármely emberi kapcsolat.

Leírom, mire gondolok:

Nem, nem a puszta udvariasság hiányzott, vagy a lovagi szellem, ami benned az elején se nagyon volt meg- az első pár napban nyitottad csak ki a kocsiajtót előttem, később már nem. Gond nélkül leültél az étteremben úgy, hogy én még álltam, és a pincér vette el tőlem a kabátom, miközben te már sört rendeltél magadnak. Ez „csak” neveletlenség volt, nem jutottunk el odáig, hogy bemutass a szüleidnek – de gyanítom, a neveltetés kudarca lehetett mindez. Számodra így volt természetes, gondolom édesanyád se kapott nálam udvariasabb magatartást. Pedig lehet megérdemelte volna. Mégiscsak nő, mégiscsak édesanya. De lapozzunk.

Amikor ugyanis a tisztelet hiányáról beszélek, az azt jelenti, hogy mint embert nem tiszteltél engem.

• Ezért hazudtál a szemembe és a hátam mögött is.
• Ezért gúnyolódtál a rovásomra abban a társaságban, ahol kizárólag TE érezted otthon magad.
• Ezért loptál meg, vitted el a pénztárcámat úgy, hogy nem szóltál, és vendégelted meg  az én pénzemből a haverjaidat.
• Ezért löktél neki a falnak.
• Ezért fenyegetőztél azzal, hogy „fogjam be, mert ha nem… majd te befogod”
• Ezért írogattál először a hátam mögött, aztán már előttem se titkolva az érdeklődésed más nőknek.
• Ezért csaltál meg.

Nem tiszteltél. Nem szerettél.

De tudod mit gondolok?

Az az ember, aki képes így viselkedni, valójában önmagát se tiszteli. Egyetlen szép értéket se tisztel ebben az életben. Magadat aláztad minden olyan helyzetben, ahol engem szándékosan vagy csak úgy… otrombaságból bántottál vagy kínos helyzetbe hoztál.

Önmagadnak hazudtál, magad loptad meg, és a saját lelkedhez lettél hűtlen.

Tudom, most ezt még nem érted. Nem baj, majd egyszer (talán) felfogod ennek a levélnek az értelmét, üzenetét.

Nem tudok haragudni rád, már nincs bennem rossz érzés feléd. Most már tudom, hogy erős vagyok. Erősebb, mint számos sorstársam, mindazok a nők, akik ebben a pillanatban is hasonló kapcsolatban élnek. Akiket e pillanatban is megaláznak, kifosztanak, talán meg is ütnek.

Nekem volt elég erőm kisétálni az ajtón, új életet kezdeni nélküled.

Mondd milyen érzés volt az utánam becsukódó ajtó látványa? Éreztél mást is a dühön kívül? Vagy csak arra az egyetlen érzelemre voltál képes? Talán meg is ijedtél? Mert távozásom után hirtelen nem tudtad ki fizeti majd a lakásbérlés árát, a számlákat, a mindennapi sörödet?

Szívből remélem, hogy te magad, és nem sétált a csapdádba senki.

Vagy ha igen… kérlek bánj vele másként, mint velem bántál. Tiszteld azt az embert, aki melletted hajtja álomra a fejét.

Tisztelettel: az EXED

A Olvasói levél egy exnek – ” Ezért hazudtál a szemembe és a hátam mögött is” bejegyzés először Vous-én jelent meg.

Lány: Oké. Ki vagy?

Fiú: Csak egy pasi. Tetszel.

Lány: Jó. Miazábra?

Fiú: Tetszel.Talizunk?

Lány: Talizunk.

Lány: Jó volt?

Fiú: Aha.

Lány: Talizunk?

Fiú: ………..

Lány: Mi az ábra?

Fiú:……….

Lány: ……….

A Szerelem. Üzenet. Ma. bejegyzés először Vous-én jelent meg.

heart-3698156_1920

Forrás:

pixabay

De természetesen rendre válaszoltam, hiszen nem lehetett tudni, hogy kibe botlom bele. Ha jól emlékszem rövidebb, néha hosszabb megszakításokkal ez két évig ment. De ekkor már inkább bosszantott, minthogy jó élményeket adjon a randizás.

Majd egyszer, egy meleg októberi napon, éppen a kettes villamoson utazva kaptam a mindent eldöntő szívet egy gyulai, a profil képén ökölvívást színlelő fiatalembertől a társkereső oldalán. Mondtam is a mellettem ülő barátomnak, hogy én bizony akkor Gyulára költözöm. Persze hangosan nevetve. Majd másnap a jóképű, barna, magas, vékony, intelligens, vicces, tényleg ökölvívó újságíróval elkezdtünk csetelni. Olyat még nem hallottam, hogy szerelem első írásra, de velünk ez történt. Olvasva a sorait, kicsit megismerve a természetét, tulajdonságait olyan kérdeztem tőle, amit a legmerészebb álmaimban sem mertem volna feltenni, történetesen azt, hogy „elveszel feleségül?” Mire Ő zokszó nélkül rávágta, hogy „benne vagyok”. 

Aztán megtörtént a találkozás és a szerelem első látásra is beigazolódott, majd megkérte a kezemet. Természetesen igent mondtam, majd egy hónappal később pedig gyulára is költöztem.  Azt éreztem, hogy ilyen csoda velem nem történhet, ezt meg sem érdemlem, majd felkelek belőleés megint egyedül maradok. 

Most várom, hogy megbocsássonés újra tudjon hinni bennem. Mert hiszem, hogy ez a szerelem nem ennyi ideig volt megírva és, hogy mi egymásnak lettünk rendelve.

De bárhogy alakul az életünk, egy dolgot megtanultam, hogy nagyon kell vigyázni az értékeinkre, mert amit egyszer nekünk szánt az ég azt csak a saját hibánkból veszíthetjük el.

A Amikor nem bízol önmagadban – „Berögzült mondatok egy sokszor megbántott, sok szenvedést átélő, szívét féltő embertől.” bejegyzés először Vous-én jelent meg.

rose-1271216_1920

Forrás:

pixabay

Persze az egyensúlyt vesztett kapcsolatokban sokszor az kér bocsánatot, aki nem is hibázott, de félelemből, sőt sokszor pánikból mindig az EGYIK fél keresi a másik bocsánatát. Ez se igazi bocsánatkérés azonban, sokkal inkább pániküzenet: a másik el ne hagyja. Pedig ezekben a kapcsolatokban okosabb lenne venni a kalapot és önmagunktól kérni bocsánatot, hogy annyi időt elvesztegettünk.

De térjünk vissza a bocsánatkérés formáira. Sokfélét ismerünk, akár szokások is kialakulhatnak egy-egy kapcsolatban. Mindannyian ismerjük: „XY úgy szokott bocsánatot kérni….”

Ez a forma ma is ismert, sokan kifejezetten a drága ajándék elsöprő, fájdalmat enyhítő erejében hisznek.

Mások a virágok szépségével üzenik, megbánták, amit tettek vagy mondtak.

Megint mások a szavak erejére támaszkodnak: gyönyörű levelekben kérnek elnézést a másiktól. Vagy szemtől szemben mondják ki: Bocsánatot kérek.

Mindegyik forma működhet, leginkább akkor, ha a megbántott fél szeretetnyelvét alkalmazzuk. Azt, amit a másik ismer és hitelesnek érez.

Tudjátok, mi nem működik?

A BOCSI….. az ugyanis még akkor is kevés, ha a másiknak véletlenül a lábára lépünk a villamoson.

Ha csak egy bocsi kinyögésére van indíttatásunk… inkább maradjunk csendben. Vagy szavak és drága ajándék nélkül, öleljük meg erősen, tiszta szívből azt, akit megbántottunk.

A Bocs, bocsi, bocsánat – ti hogy kértek elnézést? bejegyzés először Vous-én jelent meg.

Sárga tulipán

Forrás:

Pixabay

A viola is a kedvenceim közé tartozik, és a vágyakozást szombolizálja. És igen…. a vágyakozás is hű kísérője életemnek.

viola

Forrás:

Pixabay

A fehér liliomot viszont – bár illata kábító- egész életemben kerültem. Lehet nem véletlenül?

Cikkünkben, amelyet itt találtok részletes útmutatót találhattok a virágszimbolikához.

Én azonban javaslom még neketek Vanessa Diffenbaugh remekművét: A virágok nyelve című könyvet, amely egyyszerre ad részletes és kimerítő szótárat a virágok üzeneteihez, miközben megrendítő történet egy árvaságban felnőtt fiatal lányról. Sírós-nevetős, igazi nőknek szóló könyv. 

A Milyen virágot kaptál, adtál nőnapra? bejegyzés először Vous-én jelent meg.

Ha jellemeznem kéne magam egy koktélként, akkor azt mondanám, hogy olyan koktél lennék, ami úgy jött létre, hogy a mixer vakon összemosott hatféle piát: értelmezhetetlen. Legalábbis képtelen vagyok megfejteni magam. Úgy érzem magam, mintha folyton csak törnék előre a sűrű kukoricásban, aminek se vége, se hossza.

Boldog voltam, amikor utolért a szerelem. Megismertelek, beléd estem, és csak zuhantam egyre mélyebbre és mélyebbre a karjaid között. Jólesett ez az öntudatlan zuhanás, erre vágytam, eszemet sem tudom már, mióta. Aztán ez a boldogság átcsapott valami rémisztően másba.

Esténként, amikor leoltottad a lámpát, és átkaroltál elalvás előtt, a sötétből előjöttek a démonaim. Tágra nyitott szemekkel hallgattam a szuszogásodat, de én képtelen voltam elaludni. Belül valami emészteni kezdett, és folyton úgy éreztem, mindjárt jön valami szörnyűség, ami szétszakít bennünket.

Minden este azért lélegeztem, hogy nehogy észrevedd a feltörni készülő zokogást. Volt erre egy bevált légzéstechnikám, és miközben ritmikusan szedtem a levegőt, azon gondolkoztam, hogy mégis, mi a frászkarika van velem?! Minden gondolatom ahhoz a szörnyű rémképhez vezetett, hogy kiadod az utam. Hogy azt mondod, nem kellek. Hogy közlöd, ennyi volt. Megannyi variációját képes voltam lejátszani magamban, miközben te erősen öleltél és szerettél.

Pedig semmi okom nem volt rá. Elhalmoztál ölelésekkel, meglepetésekkel, és minden mozdulatodból sütött, hogy imádsz. Tisztán éreztem, hogy én vagyok a figyelmed középpontjában. Mégsem tudtam ennek igazán örülni. Állandóan fellángolt bennem a gyanakvás. Arra gondoltam, hogy ez túl szép, hogy igaz legyen. Féltem tőle, hogy egy nap majd elmúlik benned ez az érzés.

Utáltam, hogy minden randinkra félelemmel teli szívvel indultam, és amíg meg nem láttalak, és nem győződtem meg róla, hogy igen, még mindig szeretsz, addig azzal a tudattal indultam hozzád, hogy könnyen meglehet, mától megváltoznak a tetteid és az érzéseid.

Mi az az #egyperces?

Fiktív történetek, amelyeknek van valóságalapja. Magamba szívom őket az utcán, a villamoson, a tanítási gyakorlaton, a szerkesztőségben, Budapesten és vidéken. Majd átdolgozom és elmesélem, hogy elgondolkodjatok, elgondolkodjunk, sírjunk, nevessünk.

Az összes #egyperces írásomat ide kattintva olvashatjátok.

Aztán egy nap tényleg így lett. Lankadni kezdett a figyelmed, a randijaink közepén elment a kedved. Elhúzódtál tőlem, és én olyankor belül feljajdultam, hogy tessék, igazam lett. Nem kellett volna belekezdeni ebbe a kapcsolatba se. Aztán ma szakítottál, és most úgy kellene itt feküdnöm, mint aki kicsit elégedett, hogy igaza lett. Már megmondtam az elején, és lám. Hát nem így lett? Minden pasi ugyanolyan. 

Mégsem érzem magam elégedettnek, csak fáj az üresség. Állandóan lejátszódik előttem, ahogyan elhúzódsz tőlem, és próbálom megfejteni, hogy miért. Hiába úszik a képem elé az igazság, eltolom, elhessegetem, épp csak hogy nem mondom, hogy hess! Aztán elkezdem nézni a közös fotóinkat, és rácsodálkozom, hogy minden képen olyan vagyok, mint egy kisgyerek, akinek elvették a csokoládéját. Vagy aki megtudta, hogy nem mehet el Disney Worldbe.

Gyűlölöm, hogy megfogalmazódik bennem a kérdés, de feltolul, és mint egy égővörös felkiáltójel, villog, vibrál, pofon vág:

És ekkor kezdem csak igazán rosszul érezni magam, ahogy rám zuhan az igazság. Annyira féltem a szakítástól, hogy kiprovokáltam. Megírtam előre, hogy vége lesz, és vége lett. Nem csodáltam már, hogy elhúzódtál tőlem, én is elhúzódtam volna magamtól. Szégyellem magam, hogy feltöltöttél boldogsággal, adtál a szeretetedből, az érzéseidből, én meg csak elszívtam belőled, de nem használtam fel. 

Szégyellem magam, hogy kimerült elemet csináltam belőled, csak mert nem voltam képes elhinni, hogy szeretsz.

A „Folyton úgy éreztem, mindjárt jön valami szörnyűség, ami szétszakít bennünket” – egyperces a szakítástól való félelemről bejegyzés először Vous-én jelent meg.