Ma itt fekszem az ágyban, egyenesen, mint egy felkiáltójel. Az ablak előtt elhaladó autók ráfénymásolják az éjszakát az arcomra. Azon gondolkozom, hogy hogyan is érzem magam, hogyan kellene éreznem magam, és miért nem érzem úgy magam mégsem a friss szakításom után.

Ha jellemeznem kéne magam egy koktélként, akkor azt mondanám, hogy olyan koktél lennék, ami úgy jött létre, hogy a mixer vakon összemosott hatféle piát: értelmezhetetlen. Legalábbis képtelen vagyok megfejteni magam. Úgy érzem magam, mintha folyton csak törnék előre a sűrű kukoricásban, aminek se vége, se hossza.

Boldog voltam, amikor utolért a szerelem. Megismertelek, beléd estem, és csak zuhantam egyre mélyebbre és mélyebbre a karjaid között. Jólesett ez az öntudatlan zuhanás, erre vágytam, eszemet sem tudom már, mióta. Aztán ez a boldogság átcsapott valami rémisztően másba.

Esténként, amikor leoltottad a lámpát, és átkaroltál elalvás előtt, a sötétből előjöttek a démonaim. Tágra nyitott szemekkel hallgattam a szuszogásodat, de én képtelen voltam elaludni. Belül valami emészteni kezdett, és folyton úgy éreztem, mindjárt jön valami szörnyűség, ami szétszakít bennünket.

Minden este azért lélegeztem, hogy nehogy észrevedd a feltörni készülő zokogást. Volt erre egy bevált légzéstechnikám, és miközben ritmikusan szedtem a levegőt, azon gondolkoztam, hogy mégis, mi a frászkarika van velem?! Minden gondolatom ahhoz a szörnyű rémképhez vezetett, hogy kiadod az utam. Hogy azt mondod, nem kellek. Hogy közlöd, ennyi volt. Megannyi variációját képes voltam lejátszani magamban, miközben te erősen öleltél és szerettél.

Pedig semmi okom nem volt rá. Elhalmoztál ölelésekkel, meglepetésekkel, és minden mozdulatodból sütött, hogy imádsz. Tisztán éreztem, hogy én vagyok a figyelmed középpontjában. Mégsem tudtam ennek igazán örülni. Állandóan fellángolt bennem a gyanakvás. Arra gondoltam, hogy ez túl szép, hogy igaz legyen. Féltem tőle, hogy egy nap majd elmúlik benned ez az érzés.

Utáltam, hogy minden randinkra félelemmel teli szívvel indultam, és amíg meg nem láttalak, és nem győződtem meg róla, hogy igen, még mindig szeretsz, addig azzal a tudattal indultam hozzád, hogy könnyen meglehet, mától megváltoznak a tetteid és az érzéseid.

Mi az az #egyperces?

Fiktív történetek, amelyeknek van valóságalapja. Magamba szívom őket az utcán, a villamoson, a tanítási gyakorlaton, a szerkesztőségben, Budapesten és vidéken. Majd átdolgozom és elmesélem, hogy elgondolkodjatok, elgondolkodjunk, sírjunk, nevessünk.

Az összes #egyperces írásomat ide kattintva olvashatjátok.

Aztán egy nap tényleg így lett. Lankadni kezdett a figyelmed, a randijaink közepén elment a kedved. Elhúzódtál tőlem, és én olyankor belül feljajdultam, hogy tessék, igazam lett. Nem kellett volna belekezdeni ebbe a kapcsolatba se. Aztán ma szakítottál, és most úgy kellene itt feküdnöm, mint aki kicsit elégedett, hogy igaza lett. Már megmondtam az elején, és lám. Hát nem így lett? Minden pasi ugyanolyan. 

Mégsem érzem magam elégedettnek, csak fáj az üresség. Állandóan lejátszódik előttem, ahogyan elhúzódsz tőlem, és próbálom megfejteni, hogy miért. Hiába úszik a képem elé az igazság, eltolom, elhessegetem, épp csak hogy nem mondom, hogy hess! Aztán elkezdem nézni a közös fotóinkat, és rácsodálkozom, hogy minden képen olyan vagyok, mint egy kisgyerek, akinek elvették a csokoládéját. Vagy aki megtudta, hogy nem mehet el Disney Worldbe.

Gyűlölöm, hogy megfogalmazódik bennem a kérdés, de feltolul, és mint egy égővörös felkiáltójel, villog, vibrál, pofon vág:

És ekkor kezdem csak igazán rosszul érezni magam, ahogy rám zuhan az igazság. Annyira féltem a szakítástól, hogy kiprovokáltam. Megírtam előre, hogy vége lesz, és vége lett. Nem csodáltam már, hogy elhúzódtál tőlem, én is elhúzódtam volna magamtól. Szégyellem magam, hogy feltöltöttél boldogsággal, adtál a szeretetedből, az érzéseidből, én meg csak elszívtam belőled, de nem használtam fel. 

Szégyellem magam, hogy kimerült elemet csináltam belőled, csak mert nem voltam képes elhinni, hogy szeretsz.