Emlékszem az első napra, amikor találkoztunk. Rügyeztek a fák, csicseregtek a madarak, a hosszú tél után éledezett a természet. A Margitszigeten sétáltunk, fagyiztunk, beszélgettünk. Tökéletes randi volt. Nem létezett külvilág, minden arról szólt, hogy ketten vagyunk, már akkor éreztem, hogy vele akarom leélni az életem. De három évvel ezelőtt az álmok és a tervek darabokra hullottak. A kapcsolatunkkal együtt én is tönkrementem. Az utolsó szavak, amiket váltottunk, olyan fájdalmasak voltak, hogy úgy éreztem, nem fogom túlélni.

Sokan mondták, hogy csak idő kérdése, és majd eljön az a pillanat, amikor az emlékek elhalványulnak. Nálam valami hibásan működhet, mert az idő múlása ellenére az emlékek velem maradtak és kínoznak nap mint nap. Eszembe jut egy illatról, egy dalról, egy helyszínről, ha a nevét hallom összeszorul a gyomrom, ha pedig megtalálok egy régi közös képünket, könny szökik a szemembe. Gyakran eljátszom a gondolattal: „Mi lett volna, ha…?” Ha a dolgok másképp alakultak volna, talán még mindig együtt lennénk…

Forrás: Canva

Megpróbáltam mindenféle módszert: terápiát, új hobbit, még egy új kapcsolatot is. De mindez csak átmeneti enyhülést hozott. Kétségbeesést, fájdalmat és magányt érzek, miközben folyamatosan próbálom megtalálni a kiutat ebből az állapotból.

Ez a harc nem csak az én küzdelmem. Sokan vagyunk, akik ugyanezzel a problémával küzdenek, anélkül, hogy tudnák, miért épp nekik nem sikerül maguk mögött hagyni a múltat. Az ilyen érzésekkel való megbirkózás sosem könnyű, és gyakran magányos út. De én is hiszek abban, hogy mindez része az emberi tapasztalatnak. Az érzelmek kusza hálójában eltévedni nem kudarc, hanem egy másfajta tanulás és növekedés lehetősége.