A plüsseink tudnak valamit. Puhák, édesek, nyugalmat sugároznak. Van abban valami végtelenül bájos, hogy már kisgyerekként úgy járunk-kelünk a lakásban, hogy ezek az édes jószágok ott vannak körülöttünk, a kezünkben. Vonszoljuk, gyötörjük őket, és olyan erősen szorítjuk, ha félünk, hogy még a legpocakosabb mackó is teljesen elvékonyodik. 

Buksi a legrosszabb pillanataimban is velem volt. Végigasszisztálta a Pestre kerülésemet, a kollégiumi ágyamban feküdt velem együtt, ha elfogott a honvágy. Elkergette a rémálmaimat, a rossz gondolataimat, és megmosolyogtatott borzas füleivel, mikor bús kedvem volt. 

De a legcsodálatosabb, hogy bármit, de tényleg bármit tehettek velük, ami jólesik. 

Vágtam már falhoz szegényt, mikor dühös voltam, öleltem szüntelenül, ha szükségem volt rá, de gond nélkül elengedhettem, ha éppen megjött az önbizalmam. És nem panaszkodott akkor sem, ha kisajátítottam az ágyat, ő meg a földre került. 

A plüsseink az őrangyalaink, a testőreink, mesebeli lándzsás lovagok. Bohócok, szerethető, kedves szerzetek, akikre vigyázunk, és akiket akár tovább is adunk majd, hogy vigyázzák mások álmait is.

Nektek hogy néz ki a kedvenc plüssötök? Ő az enyém, kicsit szégyenlős: