Szárított virág, az első együtt megivott bor üvege, az ottalvós póló, a boxer, amit elcsórtatok tőle, csak mert. Fotókkal teli mappák a gépeteken, a képkeret az asztal sarkán, aminek amúgy semmi köze hozzá, csak leverte a könyökével, de utána olyan jót kacagtatok az ijedtségen. Azt ígérte, megjavítja, és úgy is tett, de az összetört szíveteket ki javítja meg?
Vannak, akik a mappákat törlik, a tárgyakat kidobják, magasra szökik ilyenkor a fájdalom és a harag. Nyoma sem marad annak a szobában, hogy itt járt valaha, de az a baj, hogy a tér és az együtt bevándorolt utcarészek megtartják az emlékeket. Azt, ami a fejetekben van, nem tudjátok kitörölni.
Van értelme kidobni azt, ami csak tárgy?
Úgy értem, nem elég csak elcsomagolni, lelakatolni úgy, hogy csak a VOUS-lányok módszerével tudjátok kiszabadítani, vagy lecserélni, padlásra tenni, hogy ne legyen szem előtt. A harag és a fájdalom idővel enyhül, hiába, már a haragszom rád sem a régi, elmúlik, feledésbe merül, és akkor a tárgyak sem lesznek már ellenségek, csak egy darabkák a valaha volt múltból, amibe később még jó lesz belebotlani, emlékezni, felidézni.
Nem amolyan fájósan, csak egy kicsi mosollyal, kicsit nagyobb tarisznyával a vállatokon, bölcsebben, szeretettel telibben egykori esetlen önmagatok felé. Ez így van, utólag mindig bölcsebb az ember, jobban ért, jobba átlát, elnézőbb.
Ne bántsátok a tárgyakat, emlékeket! Csak tegyétek el egy kis időre!
