Első gyerek, a családban első unoka is ráadásul, nem csodálkoztam, amikor mindenki el akarta halmozni, így nagyon gyorsan megtelt a szobája mindenféle játékkal. Egy idő után megkértem a rokonokat is, hogy inkább beszéljük meg, hogy ki mit ad a gyereknek, mert egyszerűen már nem férünk el a rengeteg játéktól, és nagyon fárasztó volt mindennek helyet találni, a gyerekszobát rendben tartani. Ez hatásosnak bizonyult, így hülyeségeket nem vettek neki, viszont így is rengeteg játéka maradt a fiamnak, de legalább mindennek megvan a maga helye.

Már alig vártam, hogy elérje azt az életkort, amikor ő is el tud pakolni maga után. Nálunk ezekre a dolgokra nagyon odafigyelünk, nem szeretném őt elkényeztetni, hogy mindent helyette csinálunk. Nagyon ügyes szokott lenni a rábízott feladatokban, és a jutalom sem marad el. Azonban amikor a szobája pakolására kerül a sor, egyszerűen süket fülekre találok, és ez borzalmasan idegesítő tud lenni.

Próbálkoztam már mindennel, amivel egy szülő próbálkozni tud, hogy végre elpakoljon, ha kérem tőle, de kínszenvedés minden alkalom. Egyszerűen addig meg sem hallja, vagy csak nem akarja, amíg már nem kiabálok, hogy én bizony kidobom az összes játékot, ami a földön hever. Ilyenkor nagy nehezen ráveszi magát, hogy rendbe tegye a szobáját, de előfordul az is, hogy még nagyobb rumlit csinál maga után.

Forrás:

Canva.com

Már egy hete tartott a könyörgés és zsörtölődés, hogy végre pakoljon el a szobájában, mert egyszerűen mozogni sem lehet benne, nemhogy a porszívóval megközelíteni a területet. Végül az egyik nap elment játszani a barátaival, miután azt mondta, hogy elpakolt. Gondoltam, végre kitakaríthatok nála, már csak az ő szobája volt hátra. Amikor benyitottam, nem akartam hinni a szememnek.

Rengeteg játék hevert a földön, a padlót sem lehetett látni rendesen. Én pedig egyszerűen felpattantam. Ennyi, kész, vége. Én ezt most meguntam! Habár nagy volt a kísértés, hogy tényleg kidobjam őket, mégis dobozokba pakoltam felcimkézve, és elvittem őket egy gyermekotthonba. Ott legalább megbecsülik az ilyesmit. Aki most arra gondol, hogy akkor már el is pakolhattam volna utána, az biztosan nem volt még ennyire elkeseredve, mint én. Nem tudom hányszor fenyegettem már ezzel a kidobással őt, a végén mégis számtalanszor kellett helyette rendet tennem, amikor már semmi sem használt. Most betartottam az ígéretem.

Amikor már hazafelé jöttem, elfogott a bűntudat, és a félelem, hogy vajon mit fog szólni hozzá, de megfogadtam, hogy erős leszek. Ha ezután sem tanulja meg, hogy elvégezze azt, amit kérünk tőle, akkor majd egyre szigorúbb következményei lesznek. Egyrészről borzalmas érzés, hogy megtettem, másrészről úgy érzem, hogy meg kellett tennem…

Biztosra veszem, hogy most vannak szülők, akik teljesen elítélnek, és egy szörnyetegnek gondolnak, de tudom, hogy akadnak olyanok is, akik megértik az elkeseredettségemet, ami erre a büntetésre késztetett.

Margit történetét Juhász Adél jegyezte le.