Elveszítettem a páromat, akivel évek óta sülve-főve együtt voltunk. Nehéz leírni ezeket a sorokat, hiszen azóta minden megváltozott az életemben. Egy addig soha nem ismert mértékű magány telepedett rám. Minden, ami eddig körülvett, idegennek tűnik. Mindenről csak ő jut eszembe, és állandóan a sírás kerülget. Már-már majdnem rászántam magam, hogy elkezdem újítani a lakást, hogy kevésbé törjenek rám a kínzó emlékek. Ilyenkor mindig kettős érzés fog el…

De a kettő együtt nem megy, így egyelőre az emlékezés mellett döntöttem. Nem tudom, jó döntés volt-e. A ruhái érintetlenül állnak a közös szekrényben. Még mindegyikben benne van az illata. A közös fényképek is még mind ott lógnak a falon. Talán csak egyet kéne meghagyni, a legkedvesebbet. De igazából mindegyik az.

Minden megváltozott. Nem tudom elfogadni, hogy már nincs velem. Még az is könnyebb lenne, ha tudnám, hogy csak elment, de majd visszajön. Csak hát nem jön vissza. Ez az igazán fájdalmas az egészben, hogy míg egy szeretett ismerős akármennyi időre eltűnhet az életünkből, tudjuk, hogy majd visszajön, vagy legalábbis tarthatjuk vele a kapcsolatot.

Nem tudom meg, hogy mit válaszolna, ha hozzá beszélnék. Soha többet. Az élet véges, és ezt nagyon nehéz elfogadni, főleg olyan esetben, ha valaki idő előtt távozik. Új szemlélettel élem az életemet attól a naptól. Én sem tudhatom, hogy meddig leszek még itt. Senki sem tudhatja.

Gondoljunk azokra a szeretteinkre, akik még itt vannak. Töltsünk velük annyi időt, amennyit csak lehet, mert bárkivel bármikor bármi történhet. A halál soha nem akkor érkezik, amikor számítunk rá, hanem mindig a lehető legrosszabb pillanatban.

A fájdalmas időszakból nagyon sok mindent tanultam. Fájdalmas hónapok állnak mögöttem, de fontos felismerések is születtek. Nem szabad egy percet sem olyan dolgokra fordítani, amelyek nem adnak örömöt az életünkbe, mert annak bármikor vége lehet. Nem szabad, hogy az utolsó gondolatunk az legyen, hogy mi lett volna, ha…