És nem, nem Wuhanra gondolok. Egy olyan hely inkább, ami ha eszedbe jut, melegség fut át rajtad, önkéntelenül elmosolyodsz, és mindent megtennél, hogy azonnal oda teleportálj. Persze, most gyanítom mindenkinek a kedvenc nyaralása villog lelki szemei előtt. Esetleg egy olasz pizza, török fagyi, indonéz masszázs vagy a zanzibári hakuna matata? De valaha megtaláltad-e azt a helyet, ahol úgy érezted, hogy hazatértél? – teszi fel a kérdést Bettina, aki a VOUS vendégszerzői felhívására küldte be írását. A következő sorokban Horváth Bettina cikkét olvashatjátok.
Én azon szerencsés emberek közé tartozom, aki két olyan országra is bukkant, amit szinte otthonának tekinthet. Szerencsés, vagy kitartó? Ennek elbírálását rád bízom. Talán egy kicsit mindkettő.
Az első helyre véletlenül leltem rá. Pontosabban egy utazási irodai munkatárs segítségével. Ő valószínűleg látta bennem, amit még én magam sem. Egy vágyakozó, élettel teli lányt, aki menekülne hétköznapi életéből, azt a bizonyos szikrát hiányolva. Az univerzum úgy reagált erre, hogy nemhogy szikrát kaptam, hanem egy teljes amazonasi erdőtüzet. Mert hát persze, hogy hova kerül az ember? Nem egy egyszerűen elérhető, akadálymentes útra, hanem richtig egy olyan helyzetbe, ami aztán kérdőjelek sorozatát vonja maga után.
Így történt, hogy ami egy nyaralásnak indult, az életem legmeghatározóbb lépése lett.
Mindenkinek van egy álma, realisztikus, vagy sem. Én az enyémet – ha eleinte nem is tűnt elérhetőnek – azzá tettem.
Ahogy életem első repülőútján a gép letette kerekeit Észak-Afrikában, és beszippantottam a forró levegőt eldöntöttem, hogy nem elégszem meg pár hetes nyaralásokkal, ott fogok letelepedni. Nem akartam a turista szerepben ragadni, késztetést éreztem, hogy teljesen beépüljek a helyiek életébe.
Úgy indult a történetem, hogy eleinte animátorként kezdtem dolgozni. Olyan időszakról beszélek, amikor szinte egyenlő volt a lehetetlennel ott munkát találni. Nekem mégis sikerült, a legelső csapat tagjaként, aki bevezette a köztudatba a külföldön történő animációt magyar dolgozókkal.
A terv persze az volt, hogy idővel feljebb léphessek, és a nyári szezon helyett egész évben élvezhessem az ország nyújtotta lehetőségeket.
Közben képeztem magam, elvégeztem különböző tanfolyamokat, így idővel elő is léptettek idegenvezetővé. Még szerencse, hogy a vállamon a kisördög nem bírt elnyugodni, így nem hagytam ki azokat az életre szóló élményeket, amelyekkel gazdagodtam. Az új szerelmeket, barátokat, a reggelekbe nyúló bulikat. Az a magammal ciplet hiányérzet is kellett, ami utána kiteljesült, ahogy betettem a lábam az országba.
Aztán az ember, ahogy szép lassan eléri a célját, új kihívások elé akar nézni…
Annak ellenére, hogy imádtam Tunézia minden percét, mégsem bírtam megnyugodni a hátsómon azzal a tudattal, hogy nem használom ki a Föld nyújtotta pompás lehetőségeket. Mindenki más típus. Van, akinek elég, hogy ki se mozduljon a házából, én azonban személy szerint félembernek éreztem magam, hogy nem jártam be a világot.
Szóval, mit is kéne ahhoz csinálnom, hogy bejárjam a világot, és hasznot is húzzak belőle? Lehetnék légiutaskísérő – gondoltam magamban. Ó, igen, azok a gyönyörű egyenruhák, álomszép hotelek! De hol lehet a legtöbb potenciál, luxus életvitel és egyúttal az is teljesüljön, hogy az arab kultúra által megszokott komfortzónámban maradhassak?
A válasz azonnal kirajzolódott előttem: Közel-Kelet! Yallah, próbáljuk meg.
A jelentkezésem elutasításra került elsőre… másodszorra… ötödszörre. Állandó tanulás, interjúkra való felkészülés, súlyvesztés, nyelvkurzusok. Ebből álltak a napjaim. Tizedik alkalom. Tizenötödik alkalom. Tökéletes káosz. Sosem voltam egy megalkuvó típus, addig hajtok valamit, míg el nem érem. Míg végül két évnyi próbálkozás után mi más hozhatta volna meg a szerencsémet, mint ismét Tunézia? Itt nyertem felvételt végül a világ legjobb légitársasághoz, és vette kezdetét legújabb kalandom, csak épp egy másik kontinensen. Persistence baby!
Stuviként több mint 60 ország meglátogatásával gyarapodtam.
Jártam a lélegzetelállító dél-afrikai Asztal-hegyen, úsztam delfinekkel a Fülöp-szigeteken, mosdattam elefántokat Thaiföldön, tandemugrottam Houstonban, és még oldalakon keresztül sorolhatnám. Imádtam ezeket a pillanatokat, és úgy gondolom, minden országnak megvan a maga szépsége, mind valami különlegességet tud nyújtani, ha nyitottak vagyunk rá. Mégis a nap végén, mindig ugyanoda húzott vissza a szívem. Haza, – legalábbis számomra haza – Tunéziába és Katarba.
Vendégszerzőket keresünk: Írj tartalmat a Vous.hu-ra!
Szívesen kipróbálnád magad a Vous szerzőjeként? Eljött a te időd! Ha van egy jó témád, dolgozd fel, küldd el nekünk, és megjelenik a Vous.hu-n! A részleteket ITT olvashatod el!
