Ha az utcán sétálva szembetalálkozol egy hatalmas pulcsival, amiből két szempár villan ki, kérlek, ne ijedj meg, és ne is ítélkezz! Csak én vagyok az és a múltam terhe.
A helyszín egy vidéki iskola volt, ahová a fegyelem és a rend keze, valamint a tanárok óvó tekintete már nem ért el, hogy gátat szabjon a diákok túlzott kíváncsiságának. Abban az iskolában szemet hunytak a káosz felett, nem tudták kontrollálni azokat, akik nem a helyes utat választották. Az iskola mögötti kis erdőben a fiúk igyekeztek minél hamarabb felnőni sörösüvegek és cigicsikkek között, miközben megszavazták a suli legjobb csaját, akire le kellett csapni, lehetőleg minél előbb. Hát ebben az iskolában kezdődött el minden…
A változást mindenki látta
Tizenhárom éves voltam, amikor a testem egyre jobban megváltozott. Már nem volt kislányos megjelenésem. Széles volt a csípőm, és be kellett vásárolni már néhány melltartót is. Anyukám mindent elmesélt, amiről tudnom kell, nem is gondoltam volna, hogy ez a változás rossz dolog lehet. Úgy éreztem, én is nővé cseperedem, erre büszkének kell lenni, emelt fővel járni. Azonban hamar rá kellett döbbennem, a környezetem nem hagyja észrevétlenül a nagy változásokat.
Először csak halk suttogások jelezték a közelgő sorscsapást, de lassan ujjak szegeződtek rám, és a ballagásra készülő fiúknak is a figyelmébe kerültem. Trágár szavak, megjegyzések és a megbélyegzés kereszttüzébe kerültem. A testrészeimet külön kezelték.
Nem voltam egy egész, nem voltam más, csak a legjobb segg vagy a csöcsös csaj.
Ha belenéztem a tükörbe, már én sem láttam az egészet, csak ezeket a részeket. A testrészeimet, amelyek nap mint nap fókuszba kerültek.
Teljesen összezavarodtam. Így működik ez? A fiúk így fejezik ki, ha tetszik nekik valaki? De akkor miért érzem magam rosszul? Ha a tanároknak említettem, hogy nem érzem jól magam, ők nem foglalkoztak a problémával, így otthon sem éreztem úgy, hogy erről beszélnem kell, pedig kellett volna…
Átléptek egy újabb határt
Soha sem felejtem el azt a napot, amikor úgy éreztem, egy véget nem érő rémálomba csöppentem. Az egyik órára vártunk, amikor a szokásos fiúbanda jelent meg a folyosón. Méricskéltek engem, és a mellettem álló lányt, aki szintén belépett a változása időszakába. Aznap nem elégedtek meg a verbális bántalmazással.
Kezek lepték el a testünket, hol alul, hol felül fogdostak.
Gyorsan történt, semmit sem láttam a felém nyúló kezeken kívül, még a mellettem álló lányt se, a folyosón álldogáló többi diákot se. Csak a kezeket, a pajzán vigyorokat. A fejemben visszhangzott a nevetésük. Bármennyire is ellenálltam, csak még erősebben fogtak. Miután meggyőződtek róla, hogy mindenki megérinthette az általa kívánt testrészeket, eltűntek a helyszínről. Ekkor tudatosult bennem, hogy többé már semmi sem lesz ugyanaz, és a rémálom csak még erőteljesebben lesz a mindennapjaim része, amíg el nem ballagnak a zaklatóim.
Minden nap egyre nagyobb pulcsi, egyre hosszabb póló. A tükör előtt nem magamat néztem, hanem azokat a részeket, amiket el kell fednem, hogy megóvjam őket. Azonban a ruhák sem védhettek meg mindig, mert folyamatosan megtaláltak azok, akik tudták, mi lapul alatta.
Van kiút?
Reménysugárként csillogott fel bennem a ballagás napja, amikor többé már nem kell majd félnem. A zene felé fordultam, és szerencsémre adott is zongoraórákat az egyik tanárunk. Úgy éreztem, talán még lesz esélyem, hogy újra önmagam lehessek. Egyre szabadabbnak érezhettem magam, ahogy az ujjaim táncoltak a zongora billentyűin. De rájöttem, hogy ez a szabadság nem tarthat örökké, amikor a tanárom ujjai az enyémeket keresték…
Zita történetét Juhász Adél írta meg.
