Végigzokogtam az éjszakát, félig ébren, félig kábultan. Nagyon sokat ittam, valami erős löttyöt, nem tudom, mit hoztak át a csajok. Egész éjjel zokogtam és szidtalak. Gyűlöllek. Szeretlek.

A közös fényképeinket nézegetem. Vissza-visszatérek a boldog pillanatokhoz, hogy aztán még jobban fájjon a szívem. Leveleket írok neked, amiket nem küldök el. Egyszer kikapcsoltam a hívásazonosítót és felhívtalak. Igen, én voltam az ismeretlen szám szombat hajnalban. Csak hallani akartam a hangod.

Minden nap eszembe jutsz. Minden délután „hazafelé” kanyarodok. Feléd. De félúton eszembe jut, hogy már nem élhetek veled. Megtorpanok minden délután és elsírom magam, de a lábam visz tovább. Néha az ajtód előtt álldogálok, egyszerre rettegve és reménykedve, hogy ajtót nyitsz, átölelsz. Vagy ajtót nyitsz és hidegen megkérdezed, mi a francot keresek ott. Mit mondok akkor? Szeretlek.

Már nem járok feléd. De mindennap eszembe jutsz. Tudom, hogy neked már van valakid. Vagy akkor is volt, amikor még velem éltél? Csak most érkezett el az idő a publikussá tételhez? Annyira fáradt a szívem. Lassan nem is érdekel az igazság. Néha eljárok a csajokkal bulizni. Tetszem a pasiknak. Néha szexelek másokkal. Szomorú vagyok.

Újra egyetemre járok. Mindig is szerettem volna sérült gyerekeknek segíteni, de neked nem tetszettek az álmaim. Pedagógusként éhen halsz, mondtad mindig. Lehet. De ez már nem tartozik rád. Gyakorlaton voltam a múlt héten. Tele van a szívem olyan szeretettel, ami nem neked szól. De ezért eszembe jutsz.

Egy dobozba raktalak ás lecipeltelek anyámék pincéjébe. Mindent, ami  te voltál nekem. A közös tárgyainkat, mindent, amit tőled kaptam, meg azokat a ruhákat is, amiket akkor viseltem, amikor veled voltam boldog. Az összes szexi bugyit, a kedvenc csipkés szetteket.  Kitöröltelek a közösségi oldalaimról is.