Pedig mindenki tudja, hogy a tökéletes kapcsolat csak egy illúzió. Csak arra jó, hogy elsétáljanak egymás mellett azok is, akik boldogok lehetnének egymás közelében, meg hogy kisétáljanak jól működő kapcsolatokból mindazok, akiknek a jó nem elég jó. És még csak nem is a jobbat, de egy délibábos eszme alapján a tökéleteset szeretnék. Egyik kapcsolatról a másikra vándorolva. Egy életen át.
De egyáltalán tudja valaki, milyen a tökéletes párkapcsolat? Mi az a habos-babos, rózsaszín álom, amit olyan nagyon szeretnénk megkapni?
Már maga a kifejezés is…. megkapni…. Lehet valami tökéletes, amiért mi magunk nem teszünk? Amit kapni akarunk?
Ha belátnánk időben…. még az első párkapcsolat előtt, ha ezt tanítanák nekünk, ha lenne valamilyen egészséges PÁRKAPCSOLATI felvilágosítás (a szexuális mellett), akkor talán megúszhatnánk a tucatnyi kudarcot. Nem éreznék úgy, hogy egyre kisebbek vagyunk. Egyre gyengébbek. Egyre sérültebbek. Nem éreznénk úgy, hogy lelki fejlődésünk megtorpant, hogy minden egyes kapcsolat kivett belőlünk valamit, ahelyett, hogy adott volna.
Mi, Vous lányok…. mi nem tudjuk, milyen a tökéletes kapcsolat. Ti tudjátok?
Van, aki azt állítja azért…. van olyan, csak éppen nem pottyan senki ölébe, és keményen meg kell érte dolgozni. Az is felmerült, hogy mindennek alapja a reális önismeret, a változás képessége és az elfogadás.
De nekünk még mindig csak gomolygó köd mindez. Mert ezeket a definíciókat ismerjük, jelentős részét gyakoroljuk is, de ettől még nem áll össze a történet egy kerek, hibátlan, fényes, feszes gömbbé. Attól még vannak hiányok, vannak veszteségek, vannak elengedett álmok. Meg nem valósult ábrándok, be nem tartott ígéretek.
Mert igazából… nem olyan a másik, amilyennek elképzeltük. De a legrosszabb, hogy mi magunk se vagyunk olyanok, amilyennek mutattuk (sőt hittük) magunkat. Mások vagyunk. Esendőbbek.
Nem vagyunk annyira jók. Nem vagyunk annyira kedvesek. Nem vagyunk annyira toleránsak. Nem vagyunk annyira odaadóak.
Haragtartóak vagyunk. Dühösek. Féltékenyek. Irigyek. Piszkálódóak. Lusták. Rendetlenek. Tüskések. Morcosak. Unalmasak.
Duzzogunk. Beszólunk. Kinevetjük a másikat. Nem értjük meg a másikat. Nem hallgatjuk meg a másikat. Elutasítjuk a másikat. Elgáncsoljuk a másikat. Megcsaljuk a másikat. Megalázzuk a másikat.
Nem szeretjük a másik apját, anyját, testvérét. (Annyira) Nem szeretjük a másik munkáját. Nem szeretjük a másik hobbiját. (Annyira)
Egy idő után jobbnak, szebbnek, okosabbnak hisszük magunkat a másiknál. És egy idő után úgy hisszük.. ennél (ENNÉL!) egészen biztosan jobbat érdemlünk. Alulválasztottunk, vagy mellényúltunk, de az biztos, hogy amiben vagyunk, na az NEM TÖKÉLETES. Ezért kikacsingatunk titokban. Aztán már arra se törekszünk, hogy mindez titokban maradjon. Törünk-zúzunk, szívet fájdítunk és továbbállunk. Vagy minket hagynak el.
Vándorlunk tovább, a tökéletes kapcsolatot kergetve. Míg bele nem döglünk.
Pedig történhetne mindez másként. Észrevehetnénk mindazt a jót, amit kapunk, mindazt, amit mi adunk a másiknak.
A reggeli ölelések melegét. A mindennapi sietős búcsúzásokban lapuló erőt. A puszikat. A gyors hívásokat. A gondoskodást. Az odafigyelést (amikor azt hisszük nem is figyel ránk a másik). A kérdéseket. A válaszokat. A helyettünk elintézett dolgokat. A teregetést. A vasalt ingeket. A várakozást. A bevárást. Az elengedést. A feltekert fűtést. A kádba engedett meleg vizet. A porszívózást. Az esti sorban állást a kisboltban. Az elfelejtett tejföl beszerzését. A megsütött palacsintát. Az ágyba kapott palacsintát. A homlokra rebbenő kezet. A megigazított nyakkendőt. A szájszélről lecsókolt morzsát. A lekapcsolt tv-ét. A közös szuszogást. Mindazt, ami boldogságot ad, amíg van, de csak utólag vesszük észre….
Mert TÖKÉLETES kapcsolat nincs, csak sok apró, TÖKÉLETES pillanat.
