Mert lassú, a jelenlegi emberi türelemhez mérten lassú a haladás. Várni kell. Lépésről lépésre vánszorgunk. Itt egy könyék, ott egy hátizsák van útban. Oldalba bök, elakad. Düh és feszültség köde borít be mindent.

Elöl egy idős pár kecmereg keservesen. Túl magas a lépcső (erre sose lesz megoldás, tudom), de tényleg magas, még a fiatal térdnek is, nem annak a párnak, akik jóval hetven felett járnak. Miattuk (is) áll a sor, miattuk is lassú a haladás. De ők nem sietnek. Nem is tudnak. Próbálnak leszállni. És ami még feltűnőbb: EGYÜTT próbálnak leszállni. Kézen fogva. Nem engedik el egymás kezét. A bácsi fogja erősen a néni kezét. Nézem őket és akkor hirtelen bennem megszűnik a türelmetlenség. Én szeretném, ha az én kezemet is így fogná majd valaki. Ennyire féltőn. Ennyire erősen. Túl a hetvenen. A többi utas meg csak várjon türelmesen. Ne siessünk sehova.