Jung sokat foglalkozott az emberi lélek nem racionális, művészi és szimbolikus részeivel. Azokkal a tapasztalatokkal, amelyek az ember álmaiban és műalkotásaiban jelennek meg. Hitt abban, hogy életünk út a teljesség felé, vagyis afelé, hogy egyre önazonosabbak legyünk, és egyre nagyobb mozgásterünk legyen. Ehhez véleménye szerint az szükséges, hogy egyre több mindent meglássunk lényünk tudattalan részéből, vagyis azokból az érzésekből, képekből és gondolatokból, amelyek ugyan hozzánk tartoznak, mégsem ismerjük őket. Úgy vélte, ezen az úton az álmaink vezethetnek minket.

Ezt a folyamatot nevezte individuációnak, és úgy vélte, az aranycsinálás középkori művészetével, vagyis az alkímiával jól leírható. Az alkímiáról legtöbben az aranycsinálásra asszociálunk, de ha jobban beleássuk magunkat, azt látjuk, hogy alkímia alatt többen és többféle dolgot értettek: az aranycsinálástól kezdve a bölcsek kövének megtalálásán át az örökélet elixírjének felfedezéséig tulajdonképpen mindent alkímiának neveztek, ami számot tartott az akkori tudomány érdeklődésére. Egyes írások a végeredményt összefoglalóan csak a Nagy Műnek nevezik, amely alatt tulajdonképpen mindenki azt ért, amit akar, vagyis ami számára nemes cél lehet. Amilyen szerteágazó volt ez a tudomány, ha le akarjuk egyszerűsíteni, összefoglalhatjuk egy fő célkitűzés mentén. Ez pedig nem más, mint a nemesítés: fizikai szinten a közönséges fémek, a közönséges anyagok értékessé alakítása. A személyiség szintjén pedig a lélek nemesítése, amely a kutatás és a felfedezés folyamatával jár együtt. A svájci pszichiátert ez a kapcsolat érdekelte igazán. Az, ahogyan az ember hitt abban, hogy képes a varázslatra; ahogyan kitartóan kutatta a tudat és az anyag kapcsolatát, és ahogyan bővülő tudása átalakította őt magát is.

Ha érdekesnek találjátok a cikket FOLYTASSÁTOK!

Forrás:

unsplash.com/Hector Gomez