A cikk címe egy 2014-es TedTalkból vett idézet, amelyben Stella Young, egy kerekes székes nő beszél arról, mennyire megnehezíti az életét, hogy folyamatosan motivációs beszédeket várnak tőle. A videó régi, a téma még mindig aktuális.
Igazán szeretnék egy olyan világban élni, ahol a rokkantság nem kivétel, hanem norma.
– ezzel a mondattal zárja beszédét Stella Young komikus és újságírónő. A fogyatékossággal élő nő rövid beszédében arra próbálja meg felhívni a közönség figyelmét, mennyit ártunk a betegséggel élő társainknak akkor, amikor valójában azt hisszük, jót teszünk.
Az, hogy folyamatos inspirációra van szükségünk, nem új keletű dolog, a közösségi média hatására azonban egyre jobban elterjedt. Ugye ti is sűrűn futtok bele olyan képekbe vagy videókba, ahol beteg gyerekek, fogyatékos sportolók vagy éppen háromlábú cicák vadásszák a lájkokat az elfogadás jegyében?
Mi van, ha rosszul döntöttem?” – Kérdések és válaszok, ha fogyatékossággal élő gyereket neveltek
Számtalanszor volt alkalmam beszélgetni olyan szülőkkel, akik valamilyen fogyatékossággal élő gyerkőcöt szeretgetnek, nevelgetnek óvón és féltőn. Mivel én a gyerek oldaláról jól ismerem ezt az élethelyzetet, gyakran meglepő szembesülni az édesanyák szájából a megannyi kétséggel és bűntudattal.
Pár napja egy ismerősöm osztott meg egy videót, amelyen Down-kóros felnőttek beszélnek mindenféléről: szeretetről, az ölelés fontosságáról meg ilyenekről. Cuki volt, mert ezek a témák általában cukik: az viszont borzasztóan visszás, hogy „cuki betegekkel” dobja ránk a cukiságbombát a lájkvadász oldal.
Idegesített, hogy úgy mutogatják ezeket a felnőtteket, mintha valami aranyos kis állatafajt néznénk, akikről amúgy az ember nem is gondolná, mennyire hasonlítanak a „normális” emberekhez.
Persze semmi bajom az érzékenyítéssel, sőt. A társadalmunkban a fogyatékosságról való beszéd még mindig tabunak számít, ami jól látszik abból is, hogy egyébként önellátásra képes embereket intézetekbe zárunk eldugott falvakba, csak azért, hogy ne lássuk a problémát.
Vagy mondjuk abból, hogy a legtöbb jármű, megálló vagy közterület nincsen akadálymentesítve, ezzel pedig rengeteg embert szorítunk ki a közösségi térhasználatból. Vagy abból, hogy egyből sajnálkozunk, ha valakinek beteg gyereke születik.
A probléma azzal van, hogy amíg ezeket a dolgokat sem elfogadni, sem megérteni nem tudjuk teljesen, addig mégis egyfajta motivációt és lelkesítést várunk tőlünk. Pedig egy fogyatékos ember semmi másra nem vágyik kevésbé, minthogy külön állatfajként kezeljék, aki – bár hátránnyal indul – mégis képes arra, hogy olyan sikereket érjen el, mint az egészséges társai. Ezt el lehet ismerni, de úgy kezelni, mint a világ legnagyobb csodáját, egyszerűen csak sértő.
A cikk alapjául szolgáló videót itt tudjátok megnézni magyar felirattal
Nem tudom, mikor, de az már biztos, hogy tönkrevágtuk a húsvétot. Nem ünneplünk már otthon, a hagyományok kiveszőben vannak, és azt sem tudnám már megmondani, mikor kezdtek zárt ajtókon kopogtatni a locsolkodók, de az biztos, hogy ez vezetett ahhoz, hogy a locsolók is inkább wellnesshétvégére mentek húsvétolás és locsolkodás helyett.
