A mainstream fesztiválok mellett számtalan apró, pici fesztivál létezik szerte a világon. A legtöbb arról szól, hogy valamilyen tematika összehozza az embereket, jól érzik magukat, táncolnak, zenét hallgatnak, esznek, isznak, beszélgetnek. Az pedig hab a tortán, ha ehhez valamilyen különleges ruhát is húznak. Ha 2018-ban bármilyen fesztiválra mehetnék, biztosan valamelyik vintage fesztivált választanám a Sziget és társai helyett.
Nem mintha akkora bajom lenne a Szigettel, sőt! Szerintem egy idő után mindenkinek el kell veszítenie a Sziget-szüzességét, ahogy például szerkesztőnk, Nóri is tette két éve. Aztán eljön az a pont is, hogy nem kérünk többet a sok, egymáshoz nagyon hasonló zenei fesztiválból. (Lehet ez akár az első alkalom után is, de a puding próbája az evés.)
Na, én most ennél a pontnál tartok, és jövőre szívesen cserélném a Szigetet például egy ehhez hasonló vintage fesztiválra. Már sminket is tudnék készíteni hozzá.
„A feleségemnek Valentin-napra egy szívtankos Csepelt vettem” – Interjú Maróti József veteránmotor-gyűjtővel
Már édesapja is szerelte a motorokat, ő maga autószerelő szeretett volna lenni. Most autóműszaki könyvkereskedése van, és az ország legnagyobb magyar veteránmotor-gyűjteményének tulajdonosa.
Korábbi riportunkat ide kattintva olvashatjátok el!
Csak a rock and roll! – A pörgős szoknya és a tupírozott haj irtó menő
Bő szoknya, vörös rúzs, hajlakk, barkó, creeper cipő, övcsat, pomádé, zene, zene, zene… hirtelen ezek jutnak eszembe, ha a rockabilly kultúrára gondolok, majd közvetlenül ezután dúdolni kezdem, hogy „Csavard fel a szőnyeget még ma éjjel…” De ezeken a színes és izgalmas külsőségeken túl rejlik ebben az egészben valami magával ragadó életérzés, ami a stílus sajátja, ettől válik ez életformává azok számára, akiket beszippantott a rock and roll.
Korábbi cikkünket ide kattintva olvashatjátok el.
Egy retró ország, ami megrekedt az időben
Kuba már gyerekként elragadta a fantáziámat. Amíg a gyönyörű narancsért és banánért sokszor kígyózó sorokban várakoztunk – már ha egyáltalán kapható volt –, addig a kubaiak zöld narancsát többnyire mindig be lehetett szerezni. Kicsit zöldebb volt, kicsit kevésbé volt édes, de legalább volt. Aztán amikor az egyik osztálytársam szülei eljutottak Kubába, ahogy az onnan hozott szuveníreket, a pálmafás, hófehér homokú tengerparti képeket nézegettük, valami elindult bennem. Kuba maga lett az egzotikum szinonimája a fejemben. Olvassátok tovább a cikket ide kattintva!
