Természetesen nem arra gondolok, hogy most akkor öltözzünk tetőtől talpig népviseletbe, dehogyis! Sokkal inkább az jár a fejemben, hogyan lehetne a hagyományos ruhadarabokat vagy kiegészítőket beépíteni a mai ruhatárba úgy, hogy a végeredmény ne legyen régies, öreges, ósdi, avítt. A szegedi papucsot például simán felvenném farmerral és pólóval.

Hazánkban a török hódoltság idején vált ismertté a papucs – maga a szó is török-oszmán eredetű. Viseletként csak az 1800-as évek végén terjedt el, amikor a városokban elkezdték kikövezni az addig sáros, szinte csak csizmával járható utakat, ráadásul a papucs olcsóbb is volt, mint más lábbeli. Ekkor indult meg a papucsosmesterség virágzása szegeden is. A papucsosmesterséget 1922-től külön szakmaként jegyzik.

Egy pár elkészítése általában három óráig tart. A szegedi papucs jellegzetessége a hímzése: mezei virágok, pipacs, nefelejcs, kalász is díszíti. Többnyire bársonyból készül, de más nemes anyagot is felhasználhatnak. Díszítésként a hímzés mellé bojtok vagy szalagok is kerülhetnek.

És nemcsak azért, mert egyedülálló a világon, hanem azért is, mert korábban nem készítettek külön bal- és jobblábas papucsot, hanem a viselet során dőlt el, melyiket húzzuk a bal és melyiket a jobb lábra. Ezért is mondják, hogy a szegedi papucsnak nincs párja.

Szegedi papucskészítők a mai napig dolgoznak: az egyikük Sallay Tibor, a másikuk Ormándi László.

„Ebben a táncban a férfi az férfi, a nő az nő” – interjú Berecz István néptáncossal

Berecz István elsőre ugyanolyannak tűnhet, mint bármelyik vele egyidős fiatal – mégsem tudnék mellette elmenni az utcán anélkül, hogy utána ne forduljak. Ő ugyanis olyan egyenes háttal és határozott léptekkel jár, amilyet még nem láttam. Tartása van – méghozzá az a fajta, ami nem csak abból adódik, hogy valaki kihúzza magát és felemeli az állát. Ez a tartás belülről jön.

A cikket ide kattintva olvashatjátok el.