Elhatároztam, hogy kihagyom a szakítás utáni szenvedés fázisát, és egyből átugrom az újrakezdésre. A tükör elé álltam, és azt mondtam a tükörbéli önmagamnak, hogy nem fáj, hogy elhagyott, miért is fájna, van ez így. Mostantól üres lappal kezdek, mintha soha nem lett volna. Aztán teleáztattam tükörmásom pólóját könnyekkel. 

Beláttam, hogy nem úszom meg. Olyannyira beláttam, hogy elfeledkeztem arról, hogy valaha is az újrakezdésre akartam ugrani egyből. Nem hittem az újrakezdésben. Nem hittem egy olyan életben, amiben nem mardos ennyire a fájdalom.

Az esték voltak a legrosszabbak. Napközben még elvoltam valahogy, lefoglaltam magam, belesüllyedtem a cselekvések feledtető homályába. De ahogyan telt a délután, és kevesebben lettek körülöttem, úgy tört rám egyre nagyobb súllyal a magány. Estére már felzabált, és csak vergődtem a testében.

Mi az az #egyperces?

Fiktív történetek, amelyeknek van valóságalapja. Magamba szívom őket az utcán, a villamoson, a tanítási gyakorlaton, a szerkesztőségben, Budapesten és vidéken. Majd átdolgozom és elmesélem, hogy elgondolkodjatok, elgondolkodjunk, sírjunk, nevessünk.

Az összes #egyperces írásomat ide kattintva olvashatjátok.

Vergődtem az ágyon, tágra nyitott, száraz szemekkel. Jelenetek peregtek le előttem az együtt töltött évekből, amikről tudtam, hogy már nincsen jelentőségük. Tudtam, hogy el fognak tűnni a feketeségben, és majd valaki más emlékeivé válnak. Fájt ez a veszteség, képtelen voltam elfogadni.

Aludni akartam, de nem tudtam, mert csak az az érzés keringett bennem körbe-körbe, hogy nem vagyok teljes, nem vagyok egész, nem vagyok jó helyen. Jó helyen akartam lenni, ahová tökéletesen beillek, de nem tudtam, hol lehet az, és hogyan tudnék oda eljutni.

A reggelek olyanok voltak, mint a sóhajtás. Hálás voltam az éjszakának azon pontjáért, amikor végre sikerült öntudatlan, kimerült álomba zuhannom. Az első hálával teli pillanatok után azonban jött a kijózanító érzés: már megint egy újabb nap, újabb kínlódó estével. Nélküle.

A nappalok egyébként is megfakultak. Színtelen rongyként mostam magam végig rajta, és nem érzékeltem belőle semmit. Feloldódtam a billentyűzetemben, míg dolgoztam, egyszer T betű voltam, egyszer B.

Idővel egyre hamarabb nyomott el az álom. Az álmaim lebegősebbek lettek, és elkezdtem látni az emberek arcát. A beszélgetések egyre jobban megmaradtak bennem, és vágytam arra, hogy újra beszélgessek egyikükkel, másikukkal. Az emlékeket ekkorra már sokadszorra megrágtam és kiköptem, majd újra megrágtam, és helyre kerültek. Valahová mélyebbre, ahonnan ha egyszer eljön az ideje, akkor újra előhúzom őket. Kezdtem hinni abban, hogy valahol van helyem. Kezdtem odatalálni.

Aztán egy nap teljesen véletlenül nekiütköztem egy srácnak. Bocsi, mondtam, erre mondott valamit, de nem tudom, mit.