Nem tudom, miért nem lehet örök érvényű szabály, hogy kajálás közben nem lehet beszélgetni. Az étel szent, szenteljünk hát rá maximális figyelmet, úgy, hogy csakis az ízekre koncentrálunk. Én legalábbis így szoktam.
Tudom, tudom, mi a franc bajom van, hát az, hogy kajálás közben olyan dolgokat mondanak néha az emberek, amelyek konkrétan vegzálásként hatnak. Szóval én a jövőben szívesen lemondanék a most következőkhöz hasonló beszólogásokról, szimplán csak azért, mert én sem művelem ezt másokkal.
„Úristen, tudod mennyi kalóriát eszel most meg?!”
Ember. Komoly baj van veled, ha az étel áránál jobban vágod, hogy mennyi kalóriát tartalmaz. Különben meg ennyire érdekel.
„Pfúj, te ezt meg bírod enni?!”
Most elkezdhetnék egy intelligens vitát arról, hogy nem vagyunk egyformák, és van ez az élni és élni hagyni elv, de túl mérges vagyok, mert elvetted az étvágyam.
„Képzeld, tegnap sikerült kinyomni a pattanásom…”
Köszi. Neked is jó étvágyat. A hüvelygombádat is most tárgyaljuk ki? Vagy vársz a desszertig?
„Hogyhogy nem bírsz megenni normálisan egy hamburgert?!”
Ez van, én meg nem értem, te hogy bírsz begyömöszölni egy burgert a szádba. Azt nem mondom, hogy esztétikusan, de nekem még undorítón se megy. Biztos növényevő dínó voltam előző életemben.
„Ú, megkóstolhatom?”
Esély sincs azt mondani, hogy aha vagy ilyesmi, mert a mondat első felénél a tányérotokba nyúl. A pofátlanság legteteje.
„Tudnánk beszélni egy fontos dologról…?”
Nem. Nem tudnánk. Amikor eszem, általában a kajámra szeretek figyelni, nem a konfliktusaimra, maximum arra, amit olvasok. Mondjuk mindegy, mit mondok, mert úgyis elkezded. Majd úgy csinálok, mintha figyelnék.
