A zene az egyik legfontosabb dolog a filmekben, és nem véletlenül mondják, hogy egy horror az aláfestő hangok nélkül semmit sem ér. Ugyanez a helyzet a romantikus jelenetekkel is. Képzeljétek csak el a legmeghatóbb beszédeket a tökéletes zene nélkül, és máris kevésbé tűnik olyan varázslatosnak a szitu. Vagy az első randis felvételeket, ahol vidám dallamokkal dobják fel a képeket, miközben a való életben ha szól is a zene egy bárban a hangszóróból, attól csak még nehezebben hallod a randipartneredet.

A filmekben valahogy mindig mindenki készen áll a szexre. Legalábbis olyan értelemben, hogy mindenhol frissen vannak gyantázva, és dögös fehérneműben mászkálnak még akkor is, ha senki sem fogja azt látni. Oké, kivéve Bridget Jonest. A való életben viszont senki sem visel egyfolytában csipkés bugyit, és bizony az is megesik, hogy kicsit tolódik az a gyantázás.

Amikor moziba megyünk, nem arra vagyunk kíváncsiak, mások hogyan beszélgetnek online a pasijukkal. Emiatt érthető, hogy a filmekben ritkán látunk olyan sztorit, aminek a nagy része facebookozásból áll össze; a valóságban viszont nagyon sok dolog történik a neten. A párok ott üzengetnek egymásnak napközben, a szinglik gyakran ott ismerkednek, és ajándék válogatáskazi helyett YouTube-linkeket kapunk.

Ha valami rosszul sül el, nincs probléma! A rendező egyszerűen csak felkiált, hogy „állj!”, a szereplők visszarendeződnek az eredeti felállásba, és ismét előadják a jelenetet, ezúttal sokkal jobban. A valóságban viszont nem lehet semmit visszaszívni, ha pedig valamit elrontottunk, kénytelenek vagyunk együtt élni a tudattal.

Maximum azok, amikor egy szerelmespár hosszú idő után először találkozik a váróban. A való életben ugyanis nincs olyan, hogy valaki utánatok szalad a reptérre, vesz egy jegyet, elrohan a biztonságiak mellett, és az utolsó pillanatban rávesz, hogy ne szálljatok fel a gépre. Ha valaki őrültként rohanna a reptéren, azt kiabálva, hogy „állítsák meg a gépet!”, szinte biztos, hogy néhány perc múlva már egy zárt szobában beszélgetne a rendőrökkel.