Először is szögezzük le: nem vagyok zenei újságíró, így nem fogok belemenni abba, hogy milyen volt mondjuk a hangosítás, és arra kenni, hogy a Rihanna-koncert – mondjuk ki – rossz volt. Nem vagyok egy ősfan, sőt, bevallom, csak 1-2 számot ismerek tőle, így igazából a kíváncsiság hajtott, hogy megnézzem az előadását. Soha nem voltam még igazi popkoncerten, érdekelt, milyen lehet ez, így kapóra jött RiRi fellépése a Szigeten.

Forrás:

AFP Europress Fotóügynökség

Azt se lehet mondani, hogy ne lettem volna lelkes, fél órával az ígért kezdés előtt már ott toporogtam a jól kiválasztott helyemen (nem túl elöl, nem túl bent, a föld egy kis pukliján, hogy ha lábujjhegyre állok, akkor láthassam, hogy tényleg ott van). Ám ez a lelkesedés és várakozás sem mentette meg a ügyet. 

Rihanna félórás késéssel állt színpadra, ami annyira nem lepett meg, ezzel nagyjából számoltam, de sokan már ezen is nagyon kiakadtak a közönség soraiban – megjegyzem, teljes joggal. Az időjárás sem kedvezett az koncert látogatóinak, hidegben dideregve várakoztunk. Mikor pedig RiRi végre megjelent a színpadon, és lagymatag kezdéssel belevágott, nem tört ki akkora őrjöngés, hogy a levegő felforrjon.

Forrás:

AFP Europress Fotóügynökség

A langyos kezdés pedig egészen a végéig kitartott, annak ellenére, hogy Rihanna tele van olyan számokkal, amikre hatalmasakat lehet bulizni, annyira szenvtelenül adta elő őket – ráadásul a legtöbből csak kis részleteket –, hogy egy idő után már csak arra vártunk, hogy vége legyen.

Ez viszonylag hamar eljött, és talán ami a legtöbbet elmond erről a fellépésről, hogy mikor Rihanna befejezte, és végleg lesétált a színpadról, a környezetemben senki nem kezdett el tapsolni és őrjöngve követelni, hogy jöjjön vissza, szinte mindenki azonnal a kávés- és teásbódék felé vette az irányt, mintha egy órán keresztül vártuk volna az éjszakai buszt egy kietlen külvárosi megállóban, novemberben.