„A szerelemféltés az, ha szólok Balázsnak, hogy ne menjen át a piroson, mert elüti az autó. Az, amikor megversz, megkínzol, meggyilkolsz egy másik embert, az nem szerelemféltés, hanem különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés” – mondta egy barátnőm, akinek szintén bántotta a fülét a valóságtól elrugaszkodott, ám brutális bűncselekmények leírására annál gyakrabban használt kifejezés.

Mondhatjátok, hogy ezek csak szavak, de közben meg a nyelvhasználat rengeteg mindent elárul arról, hogy hogyan tekintünk a körülöttünk lévő világra: jelen esetben az erőszakra, még pontosabban a párkapcsolati, családon belüli erőszakra. Merthogy a legtöbb esetben erről van szó, amikor „szerelemféltésről” beszélünk, és az áldozat nő.

Tavasszal egy fiatal lánynak kellett meghalnia „szerelemféltés” miatt

„A médiának nagyon fontos szerepe van abban, hogy hogyan beszélünk ezekről az esetekről. Sajnos még mindig sok az eufemizmus, de örömmel látom, hogy maga a 'szerelemféltés' kifejezés már kezd kikopni a köztudatból. A másik elvesztésétől való félelem nem legitimizálhatja a gyilkosságot, az ilyen birtokló, önző érzést nem szabad romanticizálni. Egy brutális gyilkosságról beszélünk. A nőket érintő erőszakos bűncselekmények nagyobb részét sajnos olyanok követik el, akikben az áldozat megbízik. A statisztikák szerint a nőkre leginkább a környezetükben élő férfiak a veszélyesek, míg a férfiakra nagyobb valószínűséggel az idegen férfiak jelentenek veszélyt. Mindez sajnos a családon belüli erőszak irányába mutat…” – mondja dr. Szabó Mónika szociálpszichológus, az ELTE Interkulturális Pszichológiai és Pedagógiai Intézetének adjunktusa, aki a téma kapcsán a VOUS-nak nyilatkozott.

Persze nem új keletű dolog a brutális gyilkosság romanticizálása, amivel a tettest mintegy felmentjük, hiszen tomboló, vad érzelmek dúltak benne, amikor fegyvert ragadott, kést rántott, netán lelökte a tizedikről az asszonyt. A szépirodalom remekműi és a filmtörténet népszerű alkotásai között szép számmal találunk olyat, ami bizony heves felbuzdulásként, ifjonti hévből fakadó apró botlásként láttatja a nő kisajátítását, bántalmazását, kivégzését.

Ott van Shakespeare Othellója, aki féktelen, féltékeny dühében gyilkolja meg Desdemónát, de ne feledkezzünk meg Nabokov Lolitájáról sem, akit a főhős egész életében terrorizált (pedofil vonzódás), kisajátított, majd később „szerelemféltésből” a csábítója is áldozata lett.

Ritkán beszélünk róla, de attól még tény, hogy a magyar irodalom legszebb szerelmes versei közül sok a  „szerelemféltés” égisze alatt elkövetett bántalmazáshoz köthető. József Attilát 1935–36-ban Gyömrői Edit pszichoanalitikus kezelte, akibe a költő szerelmes lett, és egy alkalommal késsel támadt a nőre otthonában. A viszonzatlan szerelem tökéletes himnusza, a Nagyon fáj ennek a sötét időszaknak a lenyomata.  

Forrás:

iStock

A kisajátító, féltékeny szerelem a vásznon is ott van a populáris kultúrában: tinik milliói sírták tele a zsebkendőjüket Edward és Bella szerelmén az Alkonyat-sorozat fénykorában, noha a vámpír főhős egyértelműen zaklatta és manipulálta a lányt a szerelem nevében többször is. Persze mindez semmi ahhoz képest, amikor A szürke ötven árnyalatának Christianje egymaga határozta meg a főhősnővel való kapcsolatának kereteit, és döntötte el, hogy mostantól a lány minden gondolatának egyedüli ura és irányítója lesz. Kismillió romantikus komédiát ismerünk, amiben a főszereplő ugyan nem végzi ki szíve hölgyét, de az utolsó pillanatban tönkreteszi esküvőjét, szabotálja külföldi útját, hogy végül mégis csak az övé – és kizárólag az övé – legyen, lehetőleg örökre.

A viszonzással kevéssé törődő, önző és pusztító viselkedés ezekben a művekben vonzó, férfias, határozott, izgalmas, szenvedélyes gesztusként kerül ábrázolásra, és egy pillanatra valóban elhisszük: aki így – ennyire mélyen, forrón és kompromisszummentesen – fejezi ki érzéseit, az bizonyára nagyon szereti a másokat. Nem az a baj, hogy ilyen vonzalomról, kapcsolatról olvasunk, ezt látjuk a képernyőn (ez sajnos a valóságban is létezik, és a művészet minden esetben a valóság tükre), a gond az, hogy ez az, amit a történet vezérfonala ideális, óhajtandó opcióként ábrázol, ellensúlyozás – az árnyoldal bemutatása – nélkül.

Amíg ezt látjuk, nem igazán gondolunk arra, hogy erről szó sincs: akinek valóban fontos a másik – és nem csak önmaga –, az figyeli a jelzéseit és megadja számára a választás szabadságát: nem hoz helyette döntéseket, nem állítja kész tények elé, nem kényszeríti semmi olyasmire, amire ő nem vágyik, nem áll készen. Az pedig, hogy megüsse és megölje, egész egyszerűen fel sem merül, hiszen nem tulajdonként tekint a másikra, „ami” ha „nem lehet az övé, akkor ne legyen inkább senkié se”, ahogyan a reutlingeni gyilkos is gondolkodhatott…