Emlékszem, mindig volt egy, akivel kirakóztam, egy, aki visszavezetett anyuhoz, egy, aki elvitt ilyen vagy olyan foglalkozásokra. Meg olyanok, akik azokat tették boldogabbá, akik anya nélkül voltak az osztályon. Gyakran, mikor mentem vérvételre, kivizsgálásra, és a jól ismert fityulás nővérkékkel találkoztam, mindig azt mondták, hogy legyek inkább orvos, mint Viola testvére, ápolónő inkább ne. Túl melós munka.

Forrás:

pexels

Persze, ezt akkor még nem értettem, és később, mikor jobban beleláttam, mennyi dolga van egy nővérnek, akkor már mélyebben elgondolkoztam. Volt egy időszak, amikor arra gondoltam, tisztába tenni valakit nem olyan kibírhatatlan dolog. Valahogyan úgy tekintettem akkoriban is az emberi testre, mint valamire, amit, ha elgyengül, elfárad, akkor segíteni kell. Láttam már furcsa dolgokat az emberi testről, amitől mások elsőre hátrahőkölnek.

Nem attól féltem, hogy mit láthatnék ott, inkább az volt a gond, hogy elájultam, ha tűt láttam. Nem bírtam se a vért, se az ehhez hasonló dolgokat. Akkor már fix volt, hogy ez nem az én hivatásom. Mondjuk a kémia sem lett később a kedvenc tantárgyam.

Van, aki viszont erre született

Németh Franciska havi 80 ezerért is ezt a munkát csinálná. Ez a lány, noha a modellkedés és a színészet útjára is léphetett volna, végérvényesen hátrahagyta a sokak által irigyelt életet, és a betegeket választotta. Boldogabb, mint valaha, a vele készült interjút itt olvashatjátok.

Mert ők azok, akik az egyedül tengődő betegek köntösét bekötik. Akik a legkiszolgáltatottabb betegnek is méltóságot adnak. Erélyesek az érdeketekben. Kézen fognak, ha elvesztetek a folyosón gyerekként. Visszaviszik a bolyongó gyereked. Akik velük vannak az utolsó pillanatban is. Életet mentenek egy mosollyal.