@pilotmaria néven vezeti Instagram-oldalát Marie Pettersson svéd pilótanő, akinek még én is elhinném, hogy a repülés veszélytelen, és ha ő lenne a gép pilótája, amivel repülnénk, talán nem is rettegnék annyira a repüléstől...
Valahogy úgy alakult, hogy az elmúlt hetekben több olyan nővel készítettem interjút, akik időt és energiát nem spórolva építik az újrakezdett szakmai életüket, miközben a családot menedzselik, a gyereke(ke)t nevelik. A titkuk egyértelműen az a szenvedély, amely a hivatásukhoz fűzi őket. Berki Marcsi 20 évig sportoló volt, taekwondózott. A kislánya születése után azonban nem tért vissza a sportágához, hanem új szakmát választott: a lágy és finom mozdulatokra épülő sminkelést.
Volt olyan időszak, amikor azt gondoltam, sportújságíró szeretnék lenni. Amikor aztán a felvételin az egyik kommunikációs nagyágyú megkérdezte, belegondoltam-e abba, hogy majd hóban-fagyban ott kell állnom a Megye III. meccsen, hogy tudósítsak a helyi lapnak, elbizonytalanodtam. Valószínűleg nem az volt az én utam. Most, hogy ez eszembe jutott, inkább azon gondolkozom, vajon ugyanezt kérdezte-e a felvételiztető a sportújságírói karrierre vágyó srácoktól is. Vagy nekik természetes, hogy mivel jár egy adott munka? Vajon azok a nők, akik katonának, autószerelőnek, mérnöknek, kamionsofőrnek, hegesztőszakembernek tanulnak, milyen kérdéseket kapnak? Milyen előítéletekkel kell szembenézniük? Miért tartunk még mindig ott, hogy egy szakma férfias vagy nőies?